Szatmármegyei Közlöny, 1903 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1903-11-15 / 46. szám
Nagykároly, 1903. november 15. XXIX. évfolyam.-á-e. szám. Szatmármeíyei Közlöny TÁRSADALMI, SZÉPIRODALMI ^ és MEGYEI ÉRDEKŰ HETILAP. A SZATMÁRVÁRMEGYEI KÖZSÉGI ÉS KÖRJEGYZŐK EGYESÜLETÉNEK HIVATALOS LAPJA. MEGJELEN MINDEN VASÁRNAP. *=SZERKESZTŐSÉG és KIADÓHIVATAL : hová a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendők : Nagykárolyban, Jökay-utcza 2. sz. Deák Ferencz emlékezete. Az ország összes törvényhatóságai lelkesen megünnepelték a haza bölcse, Deák Ferencz születésének 100-ik évfordulóját. Egyenként és összesen hódoltak a nagy ember emlékezetének, a kinek nagy műve, a kiegyezés épp most napjainkban van tüz- próbárrak kitéve. És midőn a nagy alkotás erős próbán megy át, örök dicsőségére alkotójának, épp ebben a zavaros politikai viszonyok között tűnt ki az, hogy* a haza bölcse jól csinálta meg müvét, nem adott fel abban a nemzet jogaiból semmit, ellenben minden nemzeti nagy vivmány elérésére nyitott ajtót hagyott fenn, szóval századokra kiható bölcs törvényt hozott, a melyet ha megtartanak az illető tényezők, az boldogulási alapját képezheti a magyar nemzetnek. Ebben a tudatban ünnepelte meg vármegyénk közönsége is folyó hó 13-án tartott közgyűlésében Deák emlékezetét. A közgyűlés nem volt valami nagyon népes, a mi a politikai viszonyok izgatottságában leli magyarázatát. — De a kik ott voltak, emelkedett lelki hangulatban hódoltak a haza bölcse emlékezetének. A közgyűlést gróf Hugonnai Béla főispán a következő szép beszéd kíséretében nyitotta meg: Tisztelt közgyűlés! A múlt hóban megtartott rendes őszi közgyűlésünk elhatározta, hogy Deák Ferencz születésének 100-ik évfordulója alkalmából a törvényhatósági bizottság tagjai mai napra egy díszközgyűlésre egybehivassanak. Mai közgyűlésünk tehát Deák Ferencz emlékének fog adózni. Ámbár Deák Ferencznek soha el nem évülhető érdemeit méltatni és a vármegye közönségének érzelELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évié 8 korojj#* F^Lévre 4 korona. Negyedévre 2 korona. Megyéi községek, egyházak és iskolák részére egész évi előfizetés beküldése mellett egész évre 5 korona.-sül Egyes szám ára 20 fillér. meit Domahidy István bizottsági tag ur fogja tolmácsolni, mégis a nagy államférfiu iránti rajongásom késztet, hogy akkor, amidőn Deák Ferencz emlékének megünneplésére hívtam egybe ezen közgyűlést, hogy e helyről én is, — habár a lehető leglapidárisabb rövidséggel — Deák Ferenczről megemlékezzem. Deák Ferenczet az isteni gondviselés adta hazánknak. ' Hogy ki volt Deák Ferencz hazánknak, erre megadta a nemzet a feleletet, a midőn a „haza bölcséinek elnevezte. — Ezen rövid szóban benfoglaltatnak Deák Ferencznek mindazon kiváló tulajdonai és ritka erényei, a melyeknél fogva ő nemcsak hazánknak, hanem az egész müveit világnak államférfiai között a legesleg- elsőbbek között helyet foglalt. Deák Ferenczben annak tiszta jellemét, politikai bölcsességét és mértékletességet, szilárd hazafiságát, önzetlen egyéniségét és puritán egyszerűségét bámuljuk. Szemei előtt csakis a közérdek lebegett, hazája java és boldogitása, ennek érdekében mindent elkövetett. A mi benső meggyőződése szerint hazáját jogosan megillette, ezen jogot folyton es következetesen követelte és pedig mindég ugyanazt és ugyanannyit, soha sem többet sem kevesebbet, bármikép változtak a politikai viszonyok és pedig mindég egy utón, a mérséklet utján, sohasem ragadtetva el magát a szenvedélytől és a kínálkozó alkalomtól. Bölcs mértékletességének, szívós kitartásának igazságossága és önzetlenségének gyümölcse lett a korona és nemzet közötti kibékülés, az 1867-iki kiegyezés, alkotmányunknak a jogfolytonosság alapján visszaállítása, rnelyoek-, ÜcDsdus következményeit és kihatásait minden téren látjuk, tapasztaljuk és élvezzük. Ő nem kért magának semmit és el nem fogadott semmit, pedig válogathatott és kaphatott volna a földi kincsek bármelyikéből, kaphatott volna oly kitüntetést, a mit csak halandó kaphat. Midőn fel lett szólítva, hogy Őfelsége kegyének milyen megnyilatkozása volna neki legkedvesebb, azt szokott szerénységével a legnagyobb tisztelettel megköszönvén, válaszsza az volt, hogy csakis arra törekszik, hogy ténykedése olyan legyen, hogy halála után királya azt mondhassa, hogy „becsületes ember volt*. Ő a ki életében minden kitüntetés elől kitért, halála után nem térhetett ki nemzete és királya elől. Hirdetések jutányos áron közöltéinek. „Nyilttér“ sora 40 fillér. Kéziratok nem küldetnek vissza, bérmentetlen levelek csak rendes levelezőktől fogadtatnak el. _________ Mi dőn ravatalánál az egész nemzet gyászolt, akkor koronás királya is velünk gyászolt és országunk nagyasszonya s bálványa Erzsébet királynénk megkoszorúzva, a nemzet nagy halottja koporsójánál zokogva imádkozott a haza bölcse lelkiüdvéért. Fölséges és elfelejthetetlen történelmi jelenet volt ez, de fölséges és emlékemből soha ki nem törölhető esemény volt az is, a mikor ez év október 17-én, a midőn Deák Ferencz százéves születése fordulója napján Budapest székesfőváros által rendezett emlék- ünnepélyen, —amelyen megyénket voltam szerencsés képviselni — Őfelsége remek koszorúja helyeztetett el a szoborra, amely koszorú szallagján ezen felírás volt: „Deák Ferencz emlékének, hálás királya.“ Az ilyen kimagasló egyéniség, akit a nemzet és a koronás királyi pár igy sirat, ha el is hagyott minket — fájdalom már rég és ideje korán — annak csak földi maradványai porladozhattak el, de nagy szelleme, kimagasló hazaszeretete, önzetlensége és jogérzete, el nem hagyhattak, azoknak örökké körünkben kelj maradni. Kövessük tehát őt a „Haza bölcsét“ mindannyian az általa kijelölt utón, de kövessék különösen amaz államférfiak, akik hivatva vannak Magyarország ügyeit vezetni és irányítani. A mai súlyos viszonyok között, amelyeknek romboló hatása alatt fájdalom drága hazánk már hónapok óta görnyedez, egyedüli fohászom |a Magyarok Istenéhez az, hogy koronás királyunk jeligéjét ,Viribus Unitis“ követve, mindannyian kivétel nélkül nyújtsuk egymásnak béke jobbunkat és pedig azonnal. Ha ezt megtesszük, úgy Deák Ferencz emlékét legméltóbban megőrizzük. Ügy legyen ! Üdvözölve a megjelent bizottsági tag urakat, a közgyűlést megnyitom . és átadom a szót az ünnepi szónoknak. A szép beszédet lelkesen megéljenezték. Ezután az ünnepi szónokul felkért Domahidy István bizottsági tag tartotta meg hazafias érzéstől áthatott következő emlékbeszédét: Mélyen tisztelt törvényhatósági közgyűlés! Hogy mit rejt és mit ápol az idő méhében, azt véges elménkkel ki nem fürkészhetjük, de ha e folyó év politikai és társadalmi eseményeire egy futó pillanT A 1^ C Z A. Ősz és tavasz. Az ablakon diadalmasan, szinte kápráztató fény- nyél tűzött be a tavaszi napsugár. Evelin a tükör előtt csinositgatta magát s egyszerre felsikoltott. Hollófekete hajában egy ősz hajszálat talált. A napsugár élénken megvilágította gyönyörű szép fejét, és ő intenzív fényénél meglátta a hófehér hajszálat. Egy pillanatig dobogó szívvel, a megdöbbenéstől libegő kebellel bámulta saját képmását a tükörben, azután a hajába markolt s kereste azt az egy hajszálat, hogy kitépje, kiszakítsa a szénfekete fürtök körül. Idegességében csak jobban összekuszálta a dús fonatokat s ime, az ősz hajszál eltűnt. Nem tudta megtalálni. Úgy vélte, hogy csalódott, csak a szeme káp- rázott. Az ő ébenfürtjei még mindig feketék, még mindig sejtelmesen sötétek. Szépségének bájos koronája még mindig abban a különös fényben villog, a melynek sugarai elementáris erővel törtek elő és bűvölték meg a reá tekintőt. Az ősz hajszál tehát eltűnt. És Evelin, a kinek mindene volt a szépsége, azt hitte csalódott. Talán a hálószoba hattyutollas párnáiról hozott magával egy fehér pelyhet, a mely közéje göndörödött a hajának s ő ezt nézte ősz hajszálnak. Most, hogy összeborzolta az egészet, kihullott ez a pehely és az ő haja ép oly félelmesen fekete, mint volt azelőtt. Persze, hogy igy van. Evelin elmosolyodott a megdöbbenésen azután megnyomta a villamos csengőt büszke kézmozdulattal, a mely szinte kifejezője volt ennek a fölénynek, a melylyel ő az ő egész környezetét kezelni szokta. — Künn a cselédszobában szinte siró hangon szólalt meg a villamos csengetyü s a következő pillanatban megjelent az engedelmes, alázatos komorna, hogy megfésülje és felöltöztesse úrnőjét. Evelin hátradült a karosszékben, szokása szerint lehunyta szemét és úgy hagyta, hogy mindenképen rendbehozzák az ő szépségét: a haját, a szemöldökét, hogy megcsiszolják még a körmeit is, az ő rózsás körmeit, a melyek olyan hozzátartozó részei voltak az ő apró bársonyos kezeinek. És mikor a komorna, a ki nagyon jól értett ehhez a mesterséghez, — igen, mesterséghez, mert Evelinnél még nem volt szükség művészetre, — mikor az engedelmes komorna készen volt mindennel, ráadott úrnőjére egy csodaszép pongyolát. Óh, mi gyönyörű, mi kellemes volt e pongyola. Egy mesés ruhadarab, a melyre ha rátekint az ember, el kell hinnie, hogy a közönséges mesteremberek dolgában is lakozik poézis. A suhogó, drága, fényes selyemszövet olyan formába-öntése, hogy dúsan, egyszerűen és mégis festői ránczokban tudjon leomlani egy szobrász nejétől nézőjére méltó alakon, a drága lehelletszerüen finom csipke elhelyezése, a gallérban művészi vonalban való kivágása még a piczi lábakat is elfödő uszály : mindez csodás együttműködése az egyes alkotó részekben egyetlen ruhadarabban két ellentétes czélnak egyben való megoldására: elrejteni, a mit lehet s mégis mutatni lehetőleg mindent egy szép asszonyból. A szabászmüvészet ilyen remeke volt ez a pongyola. Evelin pedig kiküldötte az engedelmes, alázatos komornát, visszatelepedett a tükör előtti karosszékbe és belepillantott újból a tükörbe. Aggódva nézegette, kémlelő tekintettel vizsgál- gatta haját. — Ah, az ősz hajszál, Ott van, ni, mi szépen elsimul egy buján sürü fonat szálai között. Tehát az ő szeme nem csalt az előbb. Ez a fehérség nem egy elszálló pehely, hanem egy valóságos ősz hajszál, előhírnöke a vég kezdetének. Az imádott, büszke Evelin lecsüggesztette fejét, aztán nézte, nézte, egyre nézte azt az ősz hajszálat, nézte sokáig. Az ő hajában egy ősz hajszál 1 Ismét csak nézi hosszan s közben elkalandoznak a gondolatai olyan tájékokra ahol sohasem jártak ezelőtt. Eszébe jutott, hogy a megöregedés _ elkerülhetetlen sorsa minden embernek e földön. És hogy ez neki csak az első ősz hajszálra jutott az eszébe. Miért csak most. ? Úgy érezte, hogy ez nem jól van igy, úgy érezte, hogy az ő lelke már régóta öreg csakhogy nem ügyelt rá. Csupán a testére ügyelt és egyáltalán csupán a külsőségekre. Most aztán ezek a külsőségek egy ősz hajszállal megüzenték neki, hogy cserben fogják hagyni. Tehát a bensőjével kell foglalkozni ezentúl. Különös 1 Ő ezzel eddig sohasem foglalkozott. Miért ? Maga sem tudja. Talán nem volt ideje rá. Talán tudott, talán nem is akart és nem is tartotta szükségesnek. Ámde most valami ellenálhatatlan vágyat érez arra, hogy netörődjék az ő hóditó szépségével, ne törődjék a pompával, a mi környezi, ne törődjék semmivel, a mit eddig látott és tapasztalt, hanem a mint végigsiklik tekintete egy fehér hajszálon, ezen a fehér hajszálon mintegy útmutatón keresztül belepillantson a leikébe is. Evelin keserves sóhajtással kelt föl, s odalépett az ablakhoz. A tavaszi napsugár szinte vakító ragyogással árasztotta el egész alakját. Künn a kertben a kikelet szépsége pompázott a fákon, a pázsiton, a virágágyak illatozó szőnyegén. Hófehéren nyiladozott a gyöngyvirág, fehér virágokkal ékeskedett a sok jázminbokor, hószinü almavirágok rezegtek az illatos levegőben és a napfény átható csillogásában oly csodálatosan üdének, fehérnek látszott minden. Evelin csak nézte, nézte. S eközben lelkének mindeddig lebéklyózott szárnyai kibontakoztak s vitték gondolatait messzi, messzi, oda, a hol még sohasem járt. A jázmin, a gyöngyvirág, az almafán színén elmerengve, arra gondolt, hogy
