Szatmármegyei Közlöny, 1903 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1903-11-15 / 46. szám

SZATMARMEGYEI

T T ív

ÖZLÖNY

tással visszatekintünk és észleljük az országos társadalom hullámzását, azt tapasztaljuk, hogy e haza földjén minden emberi élőlény agya és szive lázas állapotban van és forr! Mint a tüzokádó hegyek elfojtott lávája ki tör féktelen erejével a föld gyomrából, úgy törtek ki a politikai és társadalmi lángok e folyó bucsu- járó, zarándokoló és requiemeket tartó évben a szivek és érzelmek rejtekéből — és a különböző szinvegyü- letek a hazafiság alapszíneivel egyesülve borították el hazánk láthatárait. — Hol áll meg egykor ideáljaink feneketlen tengerén nemes és hazafias érzelmekkel telitett sajkánk ! Arra egyedül a magyarok örök istene adhatná meg a feleletet, hogy azonban nemzeti eszményeink támogatására erőt óhajtottunk kölcsönözni kegyeletünk, hálánk, nagyjaink iránti elismerésünk és zarándoklásaink kifejezéseiből, azt úgy érezem, senki el nem vitathatja.

Kezdődtek a zarándoklások a nemzet politikai megnyilatkozásaival, — százezernél többen utaztak fel honfitársaink törvényhozó termeibe, kifejezést adni annak, hogy e földön, hazájában a magyar nem birodalmi néptörzs, de souverén hatalom, melynek ezredéves joga van. — Folytatódtak a bucsujárások nagyjaink emlékeinek megkoszorúzásával. A szobrok előtt megkönyeztük a multat, kitört lelkűnkből a jelen elégedetlensége és kifejezést adtunk a jövőre aspiraczióink és hazafias s jogos igényeink érvényesítésének. — Ünnepeinket az év utolsó negyede még nem zárta le t. közgyűlés! Még keresnünk kelletik az ősznek egyes meghagyott virágait, melyekkel fölfrissiteni óhajtjuk azon halhatatlan és fajunkból kimagaslott férfiú hamvait, kinek sirja fölé ez idő szerint Kárpátoktól Adriáig azon egyszerű kifejezés hangzik el minden hazáját szerető honfi ajkáról: Legyen áldott örökre emlékezete !

Igen, mélyen tisztelt közgyűlés ! Minden igaz magyarnak keble legszentebb adóját rója le, ha Deák Fe- rencznek, az egyszerű nagyságnak, de a korszakot alkotó állambölcsnek születése századik évfordulóján igy sóhajt fel: Legyen áldott örökre emlékezete !

Ha áldás volt születése a hazára, — melyért egyedül élt, — ha áldásos volt élte fogytáig működése, melyért egyedül elismerésre vágyott, — ha vissza tekintünk a múltba, hogy a szirtek és zátonyok ezer veszélyei között mily erős agygyal és karral vezérlé ki hazánk hajóját a jobblét óhajtott kikötője felé, — ha nem czáfolhatjuk meg, hogy félszázados fáradalmaival uj képet, uj erkölcsöket, uj törvényeket teremtett a magyar nép életében, — ha jelenünk igazolja, hogy az agyontiport Magyarországot kiemelte az önkényes uralom dugványából és a törvén}' szuverénitását megérttette királyunkkal a nélkül, hogy küzdelme egyetlen csepp honfivért igényelt volna és hazánkat az államalkotó népek között jogállammá domborította ki: valóban, tisztelt közgyűlés, le kell borulni emléke előtt! — És mert a milliókat számláló honfiak legjelesebbjeiket utalják szerte a hazában az emlékek méltó kifejezésére, más agynak és más nyelvnek, nem az enyimnek, akármelyiknek is azonban nehéz feladat lenne méltólag kifejezni azon érzeményeket, melyeknek kristály hullámai ez idők szerint nemzetünk és legközelebb vármegyénk közönségének kebleiben áradoznak ! Hiszen a fenomenális nagyságnak, Deák Ferencznek egyetlen személyében találtuk föl és bírtuk az egykori Aristides, Sóion, Cátó és Cincinatus erényeit, érdemeit és tehetségeit, tehát be kell őszintén vallanom, hogy parányiságom érzetében aggodalmak között fogadtam el szeretett megyém azon utasítását, hogy korszakot alkotó állambölcsünknek emlékét megyénk termében fölfrissitsem, s ha arra mégis vállalkoztam, az a tisztelet- teljes kérésem, ne bírálja a t. közgyűlés szokásos szitui más fehérség ez, mint az ő ősz hajszálának a fehérsége.

Az egyik az üdeség, ártatlanság, reménység tiszta fehér színe, az a másik fehérség pedig az elmúlás, a hervadás, a kietlen teljesíthetetlen vágyak kínjában hasztalan emésztődő öregség hirdetője.

Lám, igy találkoznak össze ősz és tavasz egy szívben, a mely sohasem gondolt a tavaszra, pedig mindig tavasza volt s egyszerre beléje költözik a tavaszi ragyogás közepette a legszomorubb ősz.

Senki sem bántotta Evelint, senki sem mondott néki semmi rosszat és Evelin mégis sirt, könnyezett, valami bánatot érzett és úgy hitte, hogy e pillanatban senkisem tudná őt megvigasztalni.

Kivel is beszélt ő tegnap?

És attól a valakitől kezdve elméjében sorra vett mindenkit, akivel dolga volt és utolsótól kezdve az elsőig elüldözte magától valamennyinek még az emlékét is.

És ekkor eszébe jutott egy ember, a ki valamennyinél külömbnek tetszett előtte e pillanatban.

Ki volt ez ?

E pompás park virágainak illata el vitte a gon- gondolait egy helyre, a hol ezzel az emberrel találkozott s a honnan őt száműzte az élet.

Ott nem pompázott jázmin, gyöngyvirág, hanem csak muskátli, viola virított egy fehér ház piczi ablakán.

Evelin sok hangversenyen volt, sokszor volt az operában, a világ minden elképzelhető hangszerén élvezte művészek játékát, csodás szépségű dalokat hallott énekelni s mindezt most oly gyűlöletesnek, oly idegennek találta. Fülébe zsongott-bongott piczi csibék csipegése, ártatlan bárányok bégetése, rózsapiros hajnalban kakas kukorékolása, valami távoli suttogó berekben egy-egy vadmadár fájdalmas sikongása. Mindez olyan hatalmas zűrzavarban, de megfoghatlan harmóniában kelt életre bensőjében és a park fáinak mélyében feltűnt lelki szemei előtt ez a kicsi falu, a honnan ő elment, a melyet ő elhagyott, a hova neki oly jól esnék visszatérni.

Visszatérni 1 Lehet-e visszatérni ? Lehet-e visszavarázsolni az elmúlt éveket, az eltűnt fiatalságot. S ahogy elmélkedése közben e gondolat föltámadt

gorával egyszerű fiának gyenge tehetségét, de osztozzon I hazafias elismerésében azon igénytelen szónoknak, ki megyénk területén az élők között ma már egyedüli napszámos, ki a halhatatlan szellemmel szerencsés volt még politikai életünk templomában hazánk jólfelfogott érdekében közreműködni.

Igen tisztelt közgyűlés! Mikor éltem delén a nép bizalma a törvényhozás termeibe utalt, az 1848—49-iki évek varázsa s az azt követő sötét idők hatása alatt ifjúkori tündérkepeimtől és hazafias eszményeimtől elragadtatva szemben foglaltam el helyemet az ország többségének vezérével, nem tagadhatom el azonban akkori ellenzékiségem daczára, hogy ihlettel lestem, figyeltem és igyekeztem tanulni minden szavát, miután félszázados történelméből meggyőződtem, hogy a kimeríthetetlen hazaszeretet, törvény, igazság, bölcs mérséklet, méltányosság, önzetlenség szövétnekét lobogtatta állandólag zászlóján, tehát államférfiul bölcsességének és erkölcsi nagyságának az emberi erőt meghaladó mértékével rendelkezett.

Életleirásával és jellemzésével úgy érezem fölösleges ez idők szerint már bővebben foglalkoznom, hiszen minden szavam, sőt minden betűm csak ismétlése lenne azon számtalan országos megnyilatkozásoknak, melyek e napokban mérhetlen nagyságát méltatták, tehát igen röviden csakis azon korszakról teszek említést, melyekben vezércsillag gyanánt tűnt fel hazánk politikai láthatárán.

Középosztályunknak elévülhetlen érdemű nagy fia született Zala vármegyének Söjtér községében 1803. október 17-én. A köznemes sarj iskoláit Nagykanizsán és Pápán, jogi tanulmányait Győrött végezte, ügyvédi vizsgáját Pesten letéve, hajlamánál fogva csakhamar megyéje tisztiügyésznek választotta. Már azon hivatalában kitűnt szelíd lelkének azon törekvése, hogy küzdeni fog azon jelige alatt: Mit ember nem adhat, azt elvenni nem szabad! — és az országot figyelemre keltő egy védbeszédében vissza is adta életét egy halálra Ítélt rabnak.

Politikai első fénysugarai azonban 1833-ban tűntek föl, mikor őt Zalamegye a rendi országgyűlésre Pozsonyban megválasztotta. — Megjelenése és első nyilatkozatai után szivárványt láttak benne föltűnni hazánk egén a korszellemtől áthatott és emberi jogokért küzdő szabadelvű politikai napszámosok és őt vezérükké választották szemben az aulicus és törvénytelenségeket elkövető kormányzattal.

Ezen három éves országgyűlés azonban sikerrel nem jutalmazta az előre törő nagy hazafi küzdelmeit és megtört lélekkel tért haza a fészkébe, szelleme azonban hova tovább nagyobb tért hódított és már az 1839— 40-iki pozsonyi diétán számos és országos kitünőségü politikusok közreműködése folytán elvetett magvai dúsan kikeltek, nemcsak, de gyümölcsöket is hoztak, mert sarkalatos törvényeinkre támaszkodva a korona és a nemzet közölt egy oly kiegyezést hozott létre, a melynek alapján az alkotmány ismét biztosíttatott, — a nemzeti követelések legalább részben teljesittettek, — a szabad eszmékért küzdő Kossuth és Lovasi a börtönökből kibocsájtattak, — s ezek fejében aztán az ujonczjutalék és közadók megszavaztattak. — Akkor élt Gróf Széchényi István azon profeciális kijelentéssel közhelyen elvbarátai között: Hazámfiai 1 félre minden irigységgel! adjuk neki az elsőséget, ki egykor békés dictátora lesz még nemzetünknek 1

Az 1839-ik év augusztus 13-iki beszéde, melyben a nemzet és korona közötti jogokat állapította meg, előzője az Európát is bámulatra keltett 1861 -iki föliratának, tehát az 1848—49 iki korszak közbeesése

benne, a forró tavaszi napon úgy megborzong. Lehet-e neki még egyszer találkozni azzal az emberrrel, a ki valamikor a violák, muskátlik, verbénák között szent hittel fogadta neki egy élet üdvét.

Megtudja érezni, hogy soha többé. Ez az a gondolat, hogy a mi egykor volt, nem lehet soha többé : kimondhatatlan keserűséget költöztet a szivébe.

Úgy érzi, hogy az ó egész lénye az ő egész élete el van hibázva, hogy talán jobb lett volna megmaradni abban a kicsiny fehér házban és meghallgatni egy embert, a ki a fülébe suttogta :

— Tiéd vagyok, mindenem, az egész életem te vagy óh, légy az enyém, légy az enyém . . .

De kié ? Hol van ő és hol van az, a kit ő magáénak akart ?

Ő nincs többé és az az édes, ártatlan fiatal leányka sincs többé.

Egyáltalán semmi sincs többé !

Nem tudja nézni a virágok nyílását, májusi napsugár fájdalmas ragyogását.

Elfordul az ablaktól beletemetkezik pongyolája suhogó selymébe, csipke áradatába, sir és zokog, kétségbeejtő keserűséggel.

*

* *

Az újságokban pedig olvasok egy hirt, szól ekképen :

— Szomotori Evelin, az ünnepelt primadonna tegnap agyonlőtte magát. Hogy a csodaszép leányt, ki diadalt — diadalra aratott, ki művészetével nagy vagyont szerzett mi vitte e végzetes tettre, senki sem tudja.

*

* *

Én tudom. Vagy csak azt hiszem, hogy tudom.

Kicsiny szobámban az ősz melanchóliáján merengve, elgondoltam azt a szomorú tavaszi délutánt és a könnyem pereg . . .

N- K. J.

daczára a jogfolytonosság elveinél fogva történelmi jogainkat tartotta azon sacramentumnak, melyeket elrabolhat ugyan egyidőre az erőszak, de azokról a nemzet nem mond le, törvényes időkben törvényes eszközökkel mindég jogában áll vissza követelni, —- mert szavai szerint a szuronyok élei eltompulnak, az önkényes uralom meggörnyed, de a törvénynek és igazságnak érvényesülni kell, — s csak idők kérdése azoknak diadala !

Jellemzi elvszilárdságát és nagyleikének emberi nemes érzését azon ténye, hogy 1843-ban megyéjétől követi megbízatását nem fogadta el azon okon, mivel a megye rendéi a közteherviselés programját nem vették föl a követi utasításba.

A következő években már 1848-ig forrt az uj világ, az uj kor eszméi hadat üzentek az ó-világ fogalmainak, — a szabadelvű fiatal sasok szárnyai tolasodtak, — a Deák, Széchényi, Kossuth, Weselényi eszményei fogékony keblekre találtak és az opozitió az országban szemben a minden reformokat perhores- cáló conservativ és aulikus párttal 1847. végén már csaknem országosan uralta a helyzetet, s mert azon időkben Európa nagy részének lelke is telítve lett a szabadság levegőjével és a delejes áram atyáink érzelmeit is fölkorbácsolta, a nemzet egyetemes követelése folytán az 1848-iki törvények csakhamar megalkottattak és V. Ferdinánd királyunk által szentesittettek, a felelős magyar kormány kineveztetett és Deák Ferencz nagy szelleme, szirthez hasonló törhetlen hazaszeretete, a népjogokért vívott küzdelmei és diadala, határozottsága, bölcs mérséklete, s mindenek fölött megközelithetlen mély törvénytudása az igazságügyi miniszteri székre méltatták és 1848, szeptember végéig, mig szelíd lelke vissza nem rettent a vértől és látnoki ereje nem sejtette, vélte a következményeket, Kossuthtal, Széchényivel, Battyányival s több nagyjainkkal együtt intézte hazánk sorsát, az események rohamos fejlődései folytán azonban, mikor törvénykönyveinek erejét a szuronyok túlszárnyalták, csendes magányába vonult vissza, de útjába nem állott a nemzeti áradatnak.

A szomorú véget ért önvédelmi harcz után Deák Ferencz a nemzettel együttesen a passivresistentia talajára helyezkedett, s azon reményből éltetve: Még jönni kell, még jönni fog egy jobb jövő. Tűzhelyen viván a harezot, 1861-ig tűrte a törvénytelenség és önkényes uralom rombolásait.

1861-ben egy Bécsből megeresztett diploma alapján a fejedelem egy efemer találkozásra szólította föl a nemzetet, s azon czélból megalakítván a köztörvényhatóságokat, a 48-iki törvények alapján a képviselőház összehivatott. Történelmünk fénypontját fogja képezi örökké ezen törvényhozó testület megnyilatkozása, melynek felénél hárommal több tagja a törvénytelen összehívásra csakis határozattal kívánt felelni, s mert a felirati párt vezére Deák Ferencz önmegtagadó bölcs mérséklettel a törvényhozás elé terjesztette elfogadás végett világra szóló fölirati javaslatát, melyben a jogfolytonosság elvei, törvényeink sérelmei, s az összehívás törvénytelensége kifejezést nyertek, a hazafias, törvényes és igazságos javaslatot az országgyűlés elfogadta, s a határozati párt többségét önmaga szállította le. — A fölirat tartalmából egyetlen körmondatot idézek az ifjabb nemzedék megfigyelését kérve, mely igy szólott:

Felséges Ur!

A magyar nép tűrt, tűr és tűrni fog mindaddig, mig a törvény utján ősi és történelmi jogaiba vissza nem helyeztetik, — a törvénytelen összehívás folytán törvényhozási munkáinkhoz nem foghatunk, mert a törvényesség szikla falairól nem léphetünk az oportu- nitás ingadozó sajkájába >

A föliratot Bécsben keresztül húzták ! — törvényhozási és köztörvényhatósági termeink ajtait a hatalom bezárta előttünk és Deák Ferencz valóban tűrt tovább a nemzettel, mig végre a szomorú csalódások és keserű hadi vereségek meg nem győzték a császárt arról, hogy hatalmát, erejét, tekintélyét és nyugalmát egyedül Magyarország törvényes kielégítésében és pedig mint annak koronás királya találhatja föl! — Azért 1865-ben Geniusunkat érte a szerencse, hogy a hatalom által fölszólittatott a törvényes rend s a király és nemzet közötti viszonyok rendezésére.

A végtelen elentétek kiegyenlítése végett törvény- könyveit vette ismét kezeibe a jogtudósok Dozsenje s azok betűivel harczolva hosszas küzdelem után megalkotta az 1867-iki törvényeket, melyekben minden téren alapokat vetett azokra nézve, hogy miután egy modern államnak fejlődése megállást nem tűr, az alapokban önállóságunk, függetlenségünk és alkotmányunk intézményei biztosíttassanak és a nagy nemzeti jogos törekvések evolutiójához mérten fejlesztessenek. — Deák Ferencz tehát erős és hosszú küzdelemmel és bölcsességével az 1848-iki törvényekben gyökerező jogfolytonosságának szilárd fentartásával helyre állította alkotmányunkat, — a felelős magyar kormány megalakult, a kiegyezés törvénynyé vált és Magyarországnak ismét törvényeinkre fölesküdött királya lett !

Ezen kiegyezésnek, mint jelenlegi alkotmányunk alaptörvényeinek lehetnek és vannak is politikai ellenfelei, de azzal nem csonkulnak az alkotó hazafias érdemei, mert az eszmények tündér világába elragadtathatunk, de a hazafias, önzetlen szigorú időkhöz mért és jóhiszemű alkotást, ha azok törvénynyé váltak, tisztelni tartozunk és fejleszteni hazafias kötelességünk.

A puritán nagyság és az önzetlenség prototípusa visszautasítva magától minden rangot, fényt, kitüntetéseket és jutalmat, alkotásai után ismét egyszerű törvényhozási székét foglalta el, ámde nem soká élvezhette alkotásainak gyümölcseit, mert a végtelen nagymérvű szellemi munka és a vállaira nehezedett idő megtörték testi erejét és fájd ilom, hosszas betegeskedések után 1876-ban január 27-én a nemzet elismerésétől, hálájától és könyeitől kisérve és királyától egy

Folytatása a mellékleten