Szatmármegyei Közlöny, 1901 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1901-08-18 / 33. szám

Nagy-Károly, 1901. augusztus 18.

33. szám.

XXVII. évfolyam.

SZATMÁR VARMEGYE HIVATALOS KÖZLÖNYE.

SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL

hova a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendők :

Xagy-Károlybán, Jóhay-uteza 2. sz.

MEGJELEN MINDEN VASÁRNAP.

ELŐFIZETÉSI ÁRAK :

Egész évre 8 kor. Félévre 4 kor. Negyedévre 2 kor. Megyei községek egyházak, iskolák részére egész évi előfizetés be küldése mellett 5 korona.-^5* Egyes szám ára 20 fillér. «e=Hirdetések jutányos áron közöltéinek. „Nyilttér“ sora 40 fillér.

Kéziratok nem küldetnek vissza, bérmentetlen levelek csak rendes levelezőktől fogadtatnak el.

____________

HI

VATALOS RÉSZ.

21963—1901. szám. Sárköz községben egy 4—5 éves kancza és egy hason idejű pej, heréit ló bitang- ságból befogatott.

Nagy-Károlyban, 1901. évi aug. hó 6-án

18364—1901. sz. Folyó hó 15-én éjjel a nagy- hodosi ménesből Márton Antal kárára egy 10 éves barna szőrű kancza, hátsó lábaira kesely ló, — Krakkó Zsigmond kárára egy 8 éves pej kancza, — Gyújtó Ferenczné kárára egy 6 éves fekete szőrű, heréit, Bak György kárára egy 10 éves barna szőrű kancza, Kovács Péter kárára egy hat éves fekete hasú kesely kancza és egy 7 éves barna szőrű kancza ló homlokán csillagos, elveszett, illetve ismeretlen tettesek által eltolvajoltatott.

Nagy-Károly, 1901. julius 25.

19394—1901. sz. Budák Mihály lázárii lakos a szatmári kórházból f. év junius 23-án elbocsáttatott s haza azóta nem jött. Személyleirás. Termete alacsony, arcza kerek, haja gesztenybarna, szeme, szája, orra rendes, különös ismertető jele nincs. Nevezett eltávozása alkalmával sárgás szinti nyári ruhát, fekete kalapot s czipőt viselt.

Nagy-Károly, 1901. julius 23.

Nagy László, alispán.

A vidéki kultúra.

Akik képkiállitásokkal, felolvasásokkal, hangversenyekkel és hasonló eszközökkel akarják a vidéken a kultúrát és a kultúra iránt való érzéket gyarapítani, azok nem mélyednek el a baj gyökeréig. Ideig-óráig tartó érdeklődést ezek az eszközök is tudnak kelteni egyes művelődési kérdések iránt, de nem lehetnek állandó hatással, mert azt csak állandó eszközökkel lehet elérni. — Sajnos, ilyen állandó eszközökkel nálunk csakis a székesfőváros rendelkezik. Vidéki város, amely számottevő nyilvános kulturális intézettel büszkélkedhetnék — alig van. Jóleső kivétel e tekintetben Szeged, melynek van kultur palotája s e palotában elég gazdag tárlata.

Örvendetes tényként kell konstatálnunk, hogy most erős mozgalom indult meg, hogy más városokban is létesüljenek hasonló intézetek. E mozgalmat nem kell félre érteni. Nem arról van szó, hogy vidéki városok számára világra szóló gyűjteményeket létesítsünk, csak arról, hogy minden nagyobb vidéki várost a maga arányainak megfelelő nyilvános gyüj- teménynyel lássunk el. Főleg pedig oda kell törekedni, hogy minden vidék a maga speczi- ális anyagát hordja össze ilyen nyilvános gyűjteménybe.

Ezeket a gyűjteményeket természetesen egy díszesebb helyiségbe kell összehordani. Nem kell a kultur palotának túlságos nagy méretűnek lenni, de ajánlatos, hogy a külseje is feltüntesse középület voltát.

Az ilyen kultúrpalotába a tudomány és művészét különféle ágait egyesíteni lehet. Berendezésére mintául szolgálhat a szegedi kultúrpalota. Legyen benne nyilvános könyvtár is, megfelelő olvasó teremmel.

Fontos alkatrésze lehet a kultúrpalotának a néprajzi gyűjtemény. Sőt ez lehetne mindenütt a leggazdagabb és legjellegzetesebb tárlat. Néprajza minden vidéknek igazán gazdag és változatos. A néprajzi anyagot minden vidék olcsón és gazdagon összehordhatja. Természetes, hogy a néprajz keretében a specziális házi ipar is helyet foglalhat, igy a kultúrpalota egyúttal a nép iparának az érdekeit is szolgálhatja. Könnyen nyílnék mód a néprajzi történet számára gyűjteményt szerezni; minden vidék népénél találhatók régi népviselet; régibb népszokásoknak maradványai és ezek összesítve, gazdag anyagot szolgáltatnak az etnográfia művelői számára.

Ily etnográfiái gyűjtemények európai hírűvé is tehetnek egy—egy vidéki tárlatot és semmi kétség, hogy számos külföldi érdeklődő felkeresne némely vidéki várost csak azért, hogy a magyar népnek s a magyarországi nemzetiségeknek etnográfiáját megismerje. A szegedi kultúrpalotában ez a nagy hiány érezhető.

Művelődéstörténeti adatokat is kell gyűjteni a vidéki kultúrpalotában. Ebben is lehet speczializálni. Majd minden régibb eredetű vidéki városunknak van specziális kultúrtörténete, Kassa, Lőcse, Késmárk, Kolozsvár, Brassó, Székesfehérvár, Szatmár, Sopron stb. mind rendelkeznek kultúrtörténeti maradványokkal. Meg vagyok győződve, hogy egy—egy régi városunk lomtárából egész kis gyűjtemény kerülhetne ki.

Természetrajzi gyűjteményt is könnyen és olcsó szerrel teremthetnének a vidéki városok. Ha rendszeresen összeállítanák a környék természeti világát, egyúttal közelebb hoznák a nép leikéhez a természetrajzot. Az ilyen gyűjteményekből megtanulná a vidék lakossága, hogy minden füszálacska, minden bogárka része a természet végtelen rendszerének: a világegyetemnek. Hisz a műveltség épen abban nyilatkozik meg leginkább, hogy az ember minden dolgot, amely környezi, amiben él, ért és felfog; hogy a világ dolgain tud gondolkozni s a dolgokat nem a véletlen szüleményének tartja, hanem egy nagy rendszer alkatrészeinek.

Ezt az igazi műveltséget olhatná be a vidék lakosságába az ilyen külturintézet. Ilyen müveit felfogásra nevelne a kulturintézet s módot nyújtana a vidék lakosságának az ismerésre. Legalább megirányitaná az ily ismeret

T A R C Z A.

Éltem, éltem . . .

Éltem, éltem : meddig érsz még,

Meddig nyújtod fonalad ? . .

Kis folyócskám, szivem habja:

Meddig futsz még, mondd meg azt ?

Bár meddig érsz, bár meddig futsz,

Csak vigyázva, csendesen;

Nem akarnék uj sebeket Vágni szegény lelkemen.

Hisz tudod, hogy szikla bérczen Oly kevés virág fakad,

Jeges az is, . . hát utánna Miért törnéd magadat ?

Tudod, hogy a róna táj is Délibábot fest csupán,

Csalfa képe, tünde fénye Eltün a nap szállatán.

És ha bérczen jég virág lesz S rónán délibáb a bér:

Kis folyócskám oly merészen Mért rohannál, óh miér? . •

Nézd eme kis völgy ölét itt:

Csöndes, árnyas helyt ad ez,

Parti füzek selymes lombja Rád borul és befedez.

(Nagyrábé)

F. Varga Lajos.

Az agitátor.

Perzselő júliusi nap. Még a szúnyog is elül a fű tövében, nem bírja a nagy meleget A levegő nehéz és fojtó. Az aratók arczára kiült a kin. Hihetetlen mennyiségű vizet isznak, de csak alig néhány perezre csillapodik a belső forróság. Akkor megint isznak, az asszonyok versenyt a férfiakkal. Nem beszélnek, csak itt-ott hallatszik egy-egy sóhajtás vagy szitok a nagy meleg mián. Az emberek mintha megbódultak volna, a düh egy bizonyos nemével csapják végig a kaszát a dús kalászokon, nem látnak, nem hallanak, igazán csoda, hogy az éles kaszával kárt nem tesznek egymásban.

Valami csendes zümögő hang vegyül bele a munka némaságába; harangszó. Nagy András fölemeli a kaszát:

Huja!

Dél van. Az emberek abban hagyják a munkát megindulnak az árokparti ákáczok felé. Ott tartják az elemózsiát, leheverednek az aszott fűre, de nem az árnyékba, mert az nincs. S előkerül a kis batyukból az étel: kenyér, szalona, hagyma, paprika. A fiatalabbak is megtértek az uj vizszállitmánynyal. Akiknek asszonya van, melléje ül, egy-két legény is elhelyezkedik egy-egy leányzó körül. Esznek, közbe megindul a beszélgetés. Gyéren folyik ajkukról a szó, immel-ámmal esznek, a nagy hőség elveszi az étel után való vágyakozást.

Csak egy ember ül külön, valami húsz lépésnyire a többiektől. Magas, erős barna ember, apró, égő szemeiből sugárzik az értelem. Külömbözik a többiektől abban is, hogy nem gatya van rajta, hanem nadrág, igaz, hogy kopott és rongyos. De a munkába ilyen kell.

Szabó Lajosnak hívják. Nyolcz esztendő előtt került el hazulról s a tavaszszal hozták haza zsuppon Budapestről. Nem hogy valami rossz ember lett volna, hanem fölcsapott szocziálistának. Valami gyűlést tartottak a munkanélküliek és Szabó Lajos volt az egyik

szónok. Olyas valami szaladt ki a száján, hogy le kell rombolni a képviselőházat. Ezért elitélték ötven napra és haza tolonczolták őt mindörökre a fővárosból.

Szabó Lajos, ahogy haza jött roppantul el volt keseredve. Utón útfélen szidta az urakat, de meg a papokat is. Az emberek eleinte nagy lelki gyönyörűséggel hallgatják, de a mikor a káplán kipredikálta, hogy elkárhozik az a lélek, a ki Szabóval barátkozik, egyszeribe megváltozott a hangulat. Kerülni kezdték a nagyvárosból jött embert és amikor a szolgabiró is maga elé czitáltatta s nem eresztette haza egy hétig, teljesen elfordullak tőle. Hogy-hogy nem, valaki kisütötte róla, hogy az ördöggel is czimborál, az szállta meg a nyelvét, azért tudja a beszédével meghódítani az emberek veséjét. Mert Szabó Lajos értette a beszéd módját, ha megeredt a szó ajkáról, olyan volt az akár a tüzes eső. Az emberek úgy érezték, hogy kapát-kaszát kell ragadniok és neki menni az uraság kastélyának.

Es szomorú napok virradtak az agitátorra. Elment volna a falujából, de hova ? A község határából nem volt szabad kimozdulnia, aztán meg nagy a nyomorúság odakünn is. Munkát azonban nem kapott sokáig. Naphosszat ott hevert öreg anyja viskójában a szalmán, vagy az udvaron az eperfa alatt. És bámulta a szállongó fellegeket. Napok múltak el, anélkül, hogy szólt volna. Kihez is, mit is beszéljen itt ebben a fészekben, ahol még az ördögben is hisznek. Végre is megunta a krumplit, érezte, hogy elbágyad a teste a rossz táplálkozástól és munka után nézett. Aratás idő volt, égető szükség a munkás kezekre s az uraság felfogadta.

Külön dolgozott a többiektől, napok óta szavát nem hallották.

Úgy látszik, megjavult, mondta a káplán ur, mikor hírül hozták neki, hogy az agitátor milyen csendes ember lett.

S ahogy most ott ült az égető napsugárban, egyedül, elhagyottan, Szabó Lajos szivében tízszeres erővel támadt fel a gyűlölet a világ ellen. Jól hallotta, a többiek róla beszéltek. Nagy András vitte a szót :