Szatmármegyei Közlöny, 1900 (26. évfolyam, 1-53. szám)
1900-09-02 / 36. szám
Nagy-Károly, 1900. szeptember 2. 30- szám. XXVI. évfolyam _________V______ SZ ATMÁR VÁRMEGYE HIVATALOS KÖZLÖNYE.-m MEGJELEN MINDEN VASÁRNAP. mSZERKESZTŐSÉG és KIADÓHIVATAL hová a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendők: Nagy-Kár olybán, megyeház-utcza 46. sz. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : Egész évre 8 kor. Félévre 4 kor. Negyedévre 2 kór Megyei községek, egyházak és iskolák részére egész évi előfizetés beküldése mellett 5 korona.-3» Egyes szám ára 20 fillér. w=Hirdetósek jutányos áron közöltéinek. „Nyilttér" sora 40 fillér. Kéziratok nem küldetnek vissza, bérmentetlen levelek, csak rendes levels zőktől fogadtatnak el. HIVATALOS RÉSZ. szám. Szatmár varmegye főispánja. Meghivó. Van szerencséin az állandó választmány tagjait a szeptember 7-én d. e. 9 órakor a vármegye székházának nagytermében tartandó ülésre tisztelettel annak jelzésével meghívni, hogy a közgyűlési tárgysorozaton kívül tárgyaltaini fog az 1886. évi XXI. t.-cz. 17. §-a értelmében az 1901. évi házi költségelőirányzat is. Nagy-Károly, 1900. augusztus 28. Gróf Húgonnai Béla, — főispán. 1865—1900. sz. Szatmár vármegye főispánjától. Meghivó. Van szerencsém a vármegye törvényhatóságának bizottsági tagjait a szeptember hó 7-én délelőtt 11 órakor a vármegye székházának nagytermében tartandó rendkívüli közgyűlésre tisztelettel meghívni. Nagy-Károly, 1900. augusztus 28. Gróf Hugonnai Béla, főispán. Tárgysorozat: 1. A nmltsgu földművelésügyim, kir. miniszter urnák leirata az állami állatorvosok működési területének és székhelyének kijelölése ügyében. II. 2. Gróf Vay Gábor vámfalusi birtokos kérelme a szatmár—m.-szigeti törvényhatósági közút 45—46 kim. közti szakaszán az úttest baloldali árkában elvezetendő belvíz szolgalmi jogának engedélyezése ügyében. II. 3. A 34000 koronás kölcsön kötvényének jóváhagyása. Fj. 4. Fejér István és társai nagyecsedi lakosoknak az ottani képviselőtestület 12—1900. számú határozata ellen beadott felebbezése. I. 5. Szűcs Károly vármegyei írnok szabadság meghosszabbítása iránt beadott folyamodványa. IV. 6. Medvey Eduárd vármegyei irattárnok kérvénye szabadság meghosszabbítása iránt.IV. Nagy-Károly, 1900. augusztus 29. Összeállította: Ilosvay Aladár, vm. főjegyző. Az ifjúság. Sok olyan jelenséget tapasztalunk a mindennapi életben, melyek arra késztetnek valósággal, hogy kétségbe essünk a mi ifjúságunk felett. Ez a mai ifjú nemzedék, különösen itt Magyarországon, nem látszik olyan erőteljesnek és fejlődésre alkalmasnak, mint aminő mértékben szüksége van rá azoknak, akik 15—20 esztendő múlva örökünkbe lépnek. A mai ifjúság egészen más mint mi voltunk, amikor könnyű szívvel és pezsgő vérrel tettük magunkat túl e világ bajain ; erényei, energiája, praktikussága egyaránt a mienkének mögötte látszik maradni. Látszik, mondom. Mert ez csak látszat. A valóság az, hogy a mai ifjúságban éppen úgy megvan a jóra és az erőkifejtésére való anyag, mint bennünk volt meg, csakhogy most egészen más formában, a régiektől teljesen elütő külsőségekben nyilatkozik meg. A korszellem gyökeresen átalakult 20 év alatt, más lett a világ nézet s a mai ifjúság, melyet mi, a régiek neveltünk, nem tud kellő biztonT A R C Z A. Felsenburgi Höller Jozefin.*) A sötét boltives földszinti lakásban nyakgatták & zongorát. Visító hamis hangok hallatszottak ki az utczáfa s a házmester dühösen rohant keresztül az udvaron. — Frau Jozefin — szólt be rikácsolva a konyha ajtón ma nir.cs szerda, ne tessék verklizni! — Jézusom ! — sipított belülről egy vékony hang — hallod, Jánoskám, mit beszél ez az ember ? Mi verklizünk! Hagyd el, hagyd el, édes Jánoskám, ne játsz többet. Jaj, jaj, mindjárt görcsöket kapok. A zongorázást abba hagyták. A házmester mél- tóságos léptekkel vonult vissza és hangosan zsörtölődött, hogy meghallják az udvari lakók. — Bolondok ezek az emberek tisztára — mondta. — Nem elég, hogy szerdán és szombaton agyon szekirozzák az embert az ostoba tánczóráikkal, már hétfőn se nyugodhatnak. Ki fogom dobatni őket. — De hát miért is tűri meg a háziúr ezt a nyomorult népséget ? — mondta egy füstösképü ember, akinek szénkereskedése nyilt az utczára és mélységesen gyűlölte azokat a szegény koldusokat, akik télen nem szoktak fűteni. Hogy miért? Hát én tudom! Tán beleszerelme- sedett abba az asszonyba. Nagy vihogás tört ki erre a megjegyzésre. Bent a boltives, sötét lakásban felsenburgi Höller Jozefin asszony tánczolt. Nagy hévvel rúgta lábait a levegőbe és közben bájos mozdulatokra törekedett. — Na, na, fütyölj még egy kicsit, Jánoskám — könyörgött lihegve, amikor az ura, Kádár János ur félbe hagyta a nótát. Látod, hogy zongorázni nem lehet e mellett az Ízléstelen nép mellett. — Ugyan hagyj nyugton, dörmögött Kádár János. — Mit ugrálsz annyit ? — Én ugrálok ? Oh te faragatlan ember. Ez ugrálás ?! Nézd! — És a levegőbe rúgta lábait. Kádár János hátat fordított. — Bolond vagy! — dörmögte csendesen és előkotorászott a zsebéből egy tubákoló pikszist. Az asszony észrevette. Mint a héja, csapott a férfira és rikácsolva mondta: — Megcsaltál, nyomorult! Mért tagadtad le ? Honnan szerezted ? — Hát van ! jelentette ki szárazon a férfi és kéjesen dőlt hátra a székében. — Add ide — kérte az asszony és sietve kikapta a szelenczét a férje kezéből. Aztán végigdült a kopott díványon és elmerült az illatos dohánypor élvezetébe. — Oh, oh, — tört ki kebléből a sóhajtás — milyen máskép is volt valamikor? Emlékszel, Jánoskám ? A tubákolás rendszerint álmodozásba ringatta felsenburgi Höller Jozefint. — Jó, jó — dünnyögte a férj csendesen, elmúlt az már. Sirhatsz utána, mint a jóidőnek. — De mégis . . . Tudod, Jánoskám, mikor még úgy hívtak engem, hogy ball et-h er ez e g n ő. De szép is volt a világ akkor. Haj, haj . . . — Az igaz, szólt Kádár János felragyogó tekintettel, — szép is voltál te akkor, Jozefin. Na, mi! Persze! Hogy Írtak az újságok rólam ! És hogy hívtak külföldre. Tudod egy impressario feleségül is akart venni. Aztán a Louis gróf s a kis „petit sucrier.“ No nem a párisi. Mindegyik azt mondta, no legyen a feleségem! Na ilyet! Hogy lehettem volna mindegyiknek a felesége ? Mi ? . . . — Persze . . . persze . . . sággal beleilleszkedni uj helyzetébe, midőn kikerül az életbe. Mert a szülőktől és az iskolában is egészen más formában hirdették neki az élet igéit, mint hirdeti az élet. Naiv gondatlanságban neveltük fel gyermekeinket s midőn kikerülnek a világba, idegen nekik minden s nem tudnak helyzetük magaslatára emelkedni. Ezért szögletesek, esetlenek, nem élelmesek, esztendők kellenek hozzá, mig le tudják vetkőzni a szülői házban és az iskolában elsajátított ósdi és imprak- tikus vonásokat. A jövő generáczió már nem lesz ilyen. Az ifjúság, mely 20 esztendő múlva fog felkerülni az élet harezmezejébe, már a szülői házból és az iskolából fogja magával hozni mind azokat a fegyvereket, melyekre szüksége van, hogy megélhessen és a tisztesség utján maradhasson. Most és már évek óta állandóan panaszkodnunk kell amiatt, hogy nem modernül nevelik az ifjúságot. Nem a szülői házban, de méginkább nem az iskolában. A szülők mindenképen úri hajlamot, a többi emberektől megkülönböztetés öntudatát csöpögtetik a gyermek fogékony leikébe, az iskolákban pedig elfogult lateinereket és nyárspolgárokat nevelnek belőlük. Holott az előjogok ideje lejárt s a latei- ner filiszterek amellett, hogy komikusak, improduktívak, nem bírnak boldogulni. Elmaradnak a világtól, a mely nem törődik velük és szaporítják a nyomorúsága miatt mind hangosabban kesergő kishivatalnok-állományt. Ez igy nem maradhat, mert ha a bajon nem segítünk, nemzeti csapás lesz belőle. A hogy a modern élet diktál, úgy kell nevelni az ifjúságot. Ki kell küszöbölni az iskolákból az ósdi tudományokat, melyeknek a diák soha nem fogja hasznát venni, ha csak tudós nem lesz belőle. —- Hanem volt egy bolond emberem. Emlékszel ? A hosszú huszár. A feketeképü Kisfáy Pál. Csak hadnagy volt, de szemtelen. Egyszer meg is csókolt . . . — A gazember! — Na persze. Pofonütöttem. — Nagyszerű! Hát mit csinált akkor ? — Újra meg csókolt . . . — Igaz . . . igaz . . . emlékszem te montad szólt álmodozva Kádár János és komoran bámult a levegőben. — Igen ... És én . ezt mondtam erre neki: „Jól van, hadnagy ur, ön kétszer megcsókolt. Holnap majd bemutatok magának valakit, aki nyugtázni fogja önnek ezeket a csókokat. De jöjjön el az öltözőmbe. Este.“ — És másnap ott volt. Emlékszem. És te oda szólítottál engemet. Bemutattál neki. Azt mondtad : „kérem hadnagy ur, itt a vőlegényem Kádár János! Primhegedüt játszik és szeretem őt. Legyen szives és számoljon el a csókjaimmal.“ — Pompás, pompás — kaczagott fel Jozefin asz- szony, — igy volt, igy, és aztán a feketeképü huszár erre összeütötte sarkanytyuját és bocsánatot kért. — Igen, csakhogy másnap levelet irt neked a szemtelen. Mit is irt ? — Na, na ne haragudj. Voltaképpen igaza volt. Azt irta, hogy őrülten szerelmes belém. És igyekezett a lelkemre beszélni, hogy ne legyek a feleséged. Hiszen te olyan szegény vagy mint a templom egere. — Haj, haj . . . Bizony igaza volt . . . Jozefin asszony felállott. Nyújtózkodott egyet és vidáman mondta : — De szerettük egymást. Mi ? Pakocs József. (Folyt, köv.) ) Mutatvány a szerzőnek őszszel megjelenő kötetéből.
