Szatmármegyei Hírmondó, 1917 (7. évfolyam, 1-8. szám)
1917-02-04 / 5. szám
Közigazgatási, társadalmi és közgazdasági hetilap. =- SZATMÁR VÁRMEGYE jEGYZŐEGYESÜL.ETÉNEK HIVATALOS KÖZLÖNYE. A lap szellemi részét érdeklő közlemények felelős gt- szerkesztő címére — Érendréd — küldendők, -tg Kiadóhivatal: NAGYKÁROLY, SZÉCHENYI-ÜTCA 20. SZ. („KÖLCSEY-NYOMDA“ RÉSZVÉNYTÁRSASÁG.) Kelelöá szerkesztő: NAGY LjTVAN, a szatmárvárinegyci jég, zőegy esti rét főjegyzője.. Munkatársak • BODOKY ISTVÁN, iiOiYORÓCY'PETER, kismajtényi körjegyző. kapui :bányai jző, e. jzö. Előfizetési árak: Egész évre — — — Félévre — — — — Nvilttér sora 40 fillér. — — — 8 korona. — — — 4 korona. Egyes szánt 20 fillér. Feldarabolnák országunkat az entente hatalmai, ha rajtuk állana. Dolyfös válaszjegyzékükből az a kecsegtető jövő ígérkezik a magyarság számára, hogy hősies erőkifejtésének jutalmaképen, felosztásra kerül szent István országa. Bosszankodással, elkeseredéssel vehetjük tudomásul az entente szándékát. Bosszanthat, hogy vakmerők ilyen értelmű békét lehetőnek képzelni azután a hősies küzdelem után, amit a magyarság kifejtett s azon szédületes eredmények után, amiket a központi hatalmak a háború folyamán elértek. De főleg elkeserítő az entente hatalmainak sötét szándéka, mellyel ők, a kis nemzetek pártfogói képesek volnának eltörölni a föld sz - néről egy ezeréves önálló országot. Ellenségeink azzal leplezik önző céljaikat, hogy irtő hadjáratuknak céljául elvi és főleg erkölcsi szempontokat akarnak feltüntetni. Ők nem akarják Németországot megsemmisíteni, hogy a német ipart leverjék, hanem csak „Európa békéjét akarják biztosítani a német militarizmus, ellen“. A monarchiának is kegyes jóakarói, csak egy kissé rendezni szeretnék „nemzetiségi elv“ szerint. Fei akarják szabadítani az elnyomatásban sínylődő oláhokat, szerbeket, olaszokat. Hangzatos jelszavak. Európa lovagjai az entente hatalmai. Jog és erkölcs! elvei szerint rendeznék Európa határait. Ezérí a „ hivat: séri“ kdeit folytatni aj 3 éves háborút. Hogy közbe a központi hatalmak elvérzését remélték elérni, azí csak titokban értetődik. Mennyi leplezett önzés, aljasság !j A fehér lovag, kinek véres a keze. j Kevés a bizalom hozzá; Jól tudjuk, hogy minden „elv“ egy- égy önző szándékot takar. A nemzetiségi j elv főleg a Habsburg monarchiának és; Törökországnak van hrvaiva megfonni a sirbaeresztő kötelet. Amig azonban a mi nemzetiségi kérdéseinket feszegetik, egészen megfeledkezni k a magukéról. Pedig Írország egy egész kis különálló! egészet képez, amit csak az erőszaki lánca fűz Angliához, mig. az egységes földrajzi helyzetű Magyarország népfajainak szétválasztását sakis erőszakos módon, a természetes akadályokat le sem győzhetve ieneint*'kerékztüí vinni. Ám az mellékes az entente hatalmai előtt. Oktalan erőlködésük nem tekint semmire. A küzdelemért sarc kell a bérenceknek s ezért Erdély az oláhoké, a Bácska a szerbeké és Galícia az oroszoké kel, hogy legyen. A magyaroknak megmaradt csonka, földrajzilag kikezdett ország előbb-utóbb felmorzsol lód na. Ez a sors nem várhat egy ezeréves népre. Ezt a soisot Anglia nagyhatalmi hóbortja, önző, szívtelen gőgje szabja csak ki ránk, a Mindenható, a népek sorsának igazi rendezője más hivatást szánt nekünk. A magyarság eddig is nagy történelmi hivatást teljesített. Keletről jövő barbár támadásokat fogott fel, me.yek Nyuga európa kultúráját fenyegették. Kunok, tatárok, törökök véres támadásai viharzottak le e sokat szenvedett népen s mig itt újból építették a felégetett kunyhókat, nyugaton békén épültek a nagy dómok Isten jóságának dicsőítésére, hogy elmulasztotta a fenyegető veszélyt. Mi pedig temettünk, sirattunk és újból építettünk. Mellünkkel, sokszor csupasz mellünkkel fogtuk fel Kelet barbár előretöréseit s vérünk szakadatlanul omlott az emberiség értékeinek megvédésében. Bizony Nyugat minden kulturtermelésén, büszke dómok oszlopaiban, a haladott fajok művészetében, tudományosságában ott varr "a mi piros vérünk. Mögöttünk nem folyhatott volna az a lázas kultur- munka, ha önállók nem lettünk volna. Pasziv élet élet volt ez, de a legszentebb. Oly önzetlen és áldozatos, amilyen nem volt egy népé sem. 0 -ji Í " Adakozzunk a Vör"s Kereszt Egvlet nagykárolyi fiókjának, Kudarc. irta: Léfcer János. Kerekes Pista nem lett volna az „apja fia“, ha nem igyekezett volna még most — a háborús időben — nyélbe faragni szerencséjét. Hisz’ az apja — neves Kerekes Máté uram sem tett különben. 0 is most gazdagodott meg, mikor mások koldusbotra jutottak. És mig a szomszédék háza elfojtott sóhajokat takargatott . . . addig az ő kúriája vigalomtól volt messze-hangos ... — De rá is jár még a rúd, nem "kell félni, mint ahogy a fia is megkapta a magáét . . . Mert hogy szavamat ne felejtsem, azon kezdtem a dolgot, hogy Kerekes Pista most akarta nyélbe ütni a szerencséjét ... — Házasodni szeretett voln’ az istenadta. Mindjárt a farsangon, mert ha valamikor —, hát most kapós a legény. Azelőtt bizony rá sem hederitettek a lányok. Olyanféle furcsa alak volt szegény, akit a jó Isten is csak bánatában teremtett. Nem is volt kelete a lányoknál soha. Most akart tehát valamit kivinni. Most, mikor a lányok fejét már izgatta a párta és nem volt senki, aki őket befőkötőzze. De most aztán már őbenne is felforrt a sokáig elfojtott, régóta nyelt méreg : — Megálljatok csak . . . ! — gondolta magában — most mutatja meg Kerekes Pista, ki ő a talpán . . .! — Mi volt most már neki Kengyel Klára ? (Pedig valamikor még a kisujját is szerette volna megcsókolni.) Egyenesen a S^abóék Erzsikéjére vetett szemet. Miért is ne? Ha a leány gazdag — ő még gazdagabb, hiszen csak most is telket vett az apja. Hogy a leány mást szeret, nem őt . . . ? Mese beszéd ! Majd összeszoknak . . . Aztán punktum . . . ! imigy gondolkozott magában Pista legénv, amig felszedte magára ünneplő ruháját, hogy leánynézőbe menjen ... — Rámás csizmát is húzott a lábára sőt még rozmaringot is tűzött a reklijc gomblyukába . . . így állított be egy ünnepnap reggelén neves Szabó Gábor uramhoz. — Adj Isten bátya! — vágta ki nagy hangosan. — Hozott Isten, Pista öcsém — volt rá a felelet — mi járatban vagy minálunk! Foglalj helyet! — azzal egy széket tolt eléje a gazda — Pista leült az elébe helyezett székre, de csak ropogtatta az ujjait, hogy hát hol is kezdje a dolgot. . . . Mert hogy igazat szóljak, soh’ se merte volna ezt ő kelme máskor megtenni, csak most, amikor a többi ott harcol a fronton, ahol olcsó a halál, de a babér drága. Lassankint azonban összeszedte magát. Köszönt a lánynak is, akit szintén a szobába csalt a szokatlan vendég látogatása — — Talán valami jó hirt hozol — igyekezett vágrsba rántani Pistát a gazda, hogy olyan ünnepélyesen ellátogattál hozzánk? — — Nem a’ uram bátyám ! — vette fel most már a szót Pista — Egy kérés irányában jöttem Nem adná-e hozzám a leányát feleségül? Úgy gondolom, megfelelnénk egymásnak. Hisz’ az apám csak tegnapelőtt vett ismét egy telket és fordulási szomszédok is volnánk. Erzsi pedig már megérett a fokntő alá — Szabó gazda meghökkent egy kissé erre a nem várt kiruccanásra. Egyszer kétszer megpödörintette bajszát, azután meg emigy replikázott vissza: — Hat tudod öcsém, én tisztelem-becsü- löm az édesapádat, meg téged is. De már csak azt gondolom, hogy az Erzsi annak legyen a felesége, akit szeret. Ha mindjárt semmije sincs, csak a neve meg a becsülete. — Bízzuk csak rá a választást! — No hát mit szólsz hozzá, lányom ? — Erzsi nagy szemeket meresztett erre a hirtelen fordulatra. Hej !• — be’ szeretett volna most kinn lenni valahol és nem is hallani a kérdést. De már késő. Hja! A kíváncsiság sohasem volt jó. Most sem volt jó! Ha nem szerette volna tudni minden áron, mi szél hozta erre a ritka vendéget és nem jött volna be, talán nem is kérdeztek volna tőle semmit. De most már mit volt, mit tenni, felelni kellett, mert az apja szeme ugyancsak erősen rá volt szegezve. — — Hát kezdte halkan, remegve — én is tisztellek, becsüllek, Pista, de a feleséged nem lehetek. — — Miért nem . . . ? — pattant fel a fiú — Nem vagyok elég gazdag? Nem vagyok
