Szatmármegyei Hírmondó, 1917 (7. évfolyam, 1-8. szám)
1917-02-04 / 5. szám
2-ik oldal. SZATMÁRMÉGYEI HÍRMONDÓ 5-ik szám. Á város élelmezése. A nagy tömegek, főleg a városi nép élelemmel való ellátása a háborús feladatok egyik legfontosabbika, amely feladatokat főképen a városok vezetőségének kell inegoldaniok. Hogy iiynemü feladatoknak tudatában van minden város, azt elhísszük, de látjuk, hogv nem minden város teszi meg egyformán kötelességét. Nem is teheti. Különbözők a városok pénzügyi viszonyai, mások gazdasági körülményei, berendezettsége, közigazgatásának szervezettsége. Nem jogos tehát egyik várostól ugyanazt kívánni, amit a másik megtett. Ha Debrecen város legelőjén csordákat neveltet, nem kívánhatjuk ugyanezt az akciót egy szűk határokkal biró várostól stb. Vannak azonban olyan teendők, olyan utak-módok amiket követhet bármelyik város. A jó példa követése sohasem szégyen. Ezt vallotta Nagybánya város is, mikor két közellátási bizottsági tagot küldött ki Szatmárra, az ottani élelmezési intézmények tanulmányozására. Az egyik kiküldött: Sólyom Ferenc, a „Nagybánya“ január 18-iki számában számol be tapasztalataikról. Szatmár város közellátását egy, a városi közigazgatástól teljesen elkülönített hivatal intézi. E hivatal élén dr. Papp Ottó városi tanácsos áll, ki fel van mentve a közigazgatási teendők végzése alól, hogy kiváló rátermettségével teljesen a háborús idők egyik legfontosabb közügyének, a nép élelmezésének szentelhesse minden idejét és tevékenységét, Már maga ez a gondolat, hogy egyik városi főtisztviselőt mentesítenek rendszeres hivatali teendőinek végzése alól, kézzelfoghatóan bizonyítja azt, hogy ott belátták azt, miszerint a rendkívüli idők olyan feladatok megoldására kényszerítik a városokat, amelyeket elintéztetni, az egyéb hivatalos teendőkkel úgyis megterhelt egyénekkel nem lehet. Szatmár városa a közélelmezés céljaira egy fél millió koronát bocsátott a közellátási hivatal rendelkezésére s ez összeg teljesen elég arra hogy mint forgó tőke az összes közszükségleti cikkek állandó beszerzését és raktáron tartását lehetővé tegye. A közellátási hivatal tizenhárom hatósági üzletet tart fenn, magában a hivatalban ez időszerűit huszonegy tagból álló személyzet dolgozik, van külön számvevősége, melynek tagjai a városi számvevői hivatalból lettek áthelyezve a közélelmezés tartamára. A hatósági boltok felállítására azért volt szükség, mert a közszükségleti cikkek kiárusításának ellenőrzése, mig azt magán cégek eszközölték szinte lehetetlen volt. Ezekben az üzletekben a közönség kiszolgálása a lehető legnagyobb rendben történik. Van a városnak hizlalója is, amelyben ezídőszerint 230 drb sertést hizlalnak, ami elég biztosíték arra, hogy a közönség zsirszükségletének fedezésében hosszabb időre fennakadás elő ne fordulhassák. Mindazok a cikkek, amelyek a közfogyasztás céljaira szolgálnak, a hatósági boltokból úgyszólván ki nem fogynak, természetesen az állandó készletet biztosítani sürgönyözéssel és telephonással nem lehet ott sem s ezen úgy segített az ottani közellátási hivatal, hogy állandó megbízottja van Budapesten, Reiter Lajos budapesti kereskedő személyében, aki a minisztériumokat és központokat sürgeti, mert ez másképen nem megyen. Nagykereskedőkkel, gyárosokkal s-zállitókkal ő bonyolítja le a város beszerzési ügyleteit. Minden városnak van fent egy ilyen megbízottja. Sőt egyesek egy tisztviselőjüket erre a célra állandóan fent tartják Budapesten, ami, ha költséges is, de ugylátszik szükséges. A mi városunk is gondol a fogyasztó polgárok ezreire, de csak ötletszerűen és alkalmilag vet néha valamit a fogyasztás piacára, amit nagy tülekedéssel szét is kapkodunk. Ennek a rendszertelenségnek meg kell szűnnie. Legfőbb ideje, hogy mi is hatósági fiiszerüz- leteket állítsunk fel a legfőbb fogyasztási cikkek részére. Nálunk a akosság számarányához mérten elég lenne két-három jól megrakott bolt is. De minél előbb. Lapunk múlt számában hoztunk egy hirt arról, hogy a szatmári hatósági boltok mennyivel nyomták az egyes cikkek árait. Különösen az intéző körök figyelmét hívjuk fel rá. A közönségnek csak elkedvetle- nedést okoz, ha ilyeneket olvas a maga vigasztalan helyzetében. A legelső teendő az volna itt is, hogy egy vagy két bank igénybevételével a kezdő tőkét megteremtené a város. A mi igényeinket és fogyasztásunkat kielégítő 2—3 bolthoz elég volna 150—200 ezer korona is Szatmár félmilliójával szemben. A második feltétel a siker érdekében az volna, hogy a közélelmezést egv hivatali esküt tett szakértő, de valóban szakértő hivatalnok különállóan intézze, mert az teljesen képtelen dolog, hogy városi tisztviselők, akik a közigazgatás teendőit végzik, krumpli, petroleum üzleteket is bonyolítsanak. Különféle beszerzések. Lapunk barátja, akiről azt hittük, hogy még az első szerbiai háború idején hősi halált halt, az este látogatásával tüntetett ki bennünket. — Hogy van, hogy van ? — kezdtük. Ön nem esett el ? Átesvén a fogadtatás udvariassági formáin, a kiváló barát előterjesztette panaszát. — írják meg nyomoromat, mely végnélküli, egyúttal kiáltó példája a kishivatalnoki életnek. Mint nélkülözhetetlen föl vagyok mentve. Elsején kétszáz koronát kapok kézhez, de ebben benne van már minden fő- és al- pótlék, illeték, remuneráció, szóval amit akarnak. — Kálváriám a télen kezdődött, mikor is szétrepült a jelszó, hogy a drágaság fokozódni fog, tanácsos a fontosabb szükségletekből nagyobb mennyiséget beszerezni. — Asszony, minek az árfelszökkenését véleményezed ? — kérdeztem nőmet, Mancit, január harmincegyedikén. — Hogy is csak! — mondta ő. ügy hallom a paprika szemtelenül drágul, jó lenne annak tárgyában biztosítani magunkat. ' — Helyes, rivaltam én és február elsején vásároltam öt kiló paprikát húsz koronájával. Ráment a fizelésem fele, de kacagnom kell, hogy elképzelem, milyen fölényes leszek, amikor mások zavarba jönnek Februárt ezen beruházkodás következtében átnyomorogtuk, március elsején — kezemben havi gázsimmal — eszmecserébe bocsátkoztam több közgazdásszal. — Minek megy fel a legrohamosabban az ára ? — A cipőnek, mondják ketten is egyszerre. A bőr ritka. — Veszem észre, csupa viz a harisnyám — Úgy értse, hogy ritkaság. Őszre mezítláb járnak az emberek. Még ebéd előtt benyitottam a suszteremhez. — Nekem egy pár, nőmnek egy, pár, fiamnak egy pár. Mibe kerül ? — Százötvenbe. — Helyes. Ötvenért adjon még flekkeket. Főnököm akkoriban, mikor többször összeestem az éhségségtől — hiszen egész hónapban nem maradt ennivalóra! — azt mondta, őrült vagyok, igaz, a cipőt még föl sem húztuk, tartogatjuk arra az időre, ha olyan hideg lesz az ősz, hogy nem lehet mezítláb járni — de tessék elgondolni, milyen drága ni . ! Hát még egy flekk bőr! Menjünk tovább. Almafavirágos áprilisban egy iparkamarai beltag bizalmasan megsúgta, hogy egy pár hét múlva megvásárolja a kincstár az ország ösz- szes dugóhúzóit, attól kezdve aztán nem lehet dugóhúzót kapni. Hát engem nem főznek le, vettem tiz forintjával egyszerre hármat. Tetszenek tudni az ilyen portéka könnyen elromlik s mit csinálok akkor? Állok, mint szamár a háztetőn. Maradt azonban hetven forintom. — Manci, mondom nőmnek, mibe fek- tethetnők a leggazdaságosabban ? Mi drágul ? — A tányér! — feleli ő. Abbizony ! Tudniok kell ugyanis az uraknak, hogy neves, becsületes ... Mi kell még?! — Hogy szép nem vagyok . . . ? Ez mind kevés, annál több a pénzem. — A leánynak kigyult az arca. Gondolt valamire, talán valakire s lángbaborult arccal, élesen vágta oda a tomboló legénynek : — Még nem vagy katona ... — ! Kerekes Pista szédülni kezdett. Megmarkolta erősen a széket, hogy le ne forduljon róla. S csak bámult a leányra, mintha fel akarná falni. Merev, ijjedt, gyűlölettől izzó tekintettel . . . — Szabó gazda törte meg a fojtogató csendet. — Kár bánkódni, Pista öcsém. Van még leány a világon akár száz is. Ha itt nem volt szerencséd, majd akad másutt. Talán zsírosabb is, mint minálunk. — Szelid gúny rezgett a gazda végső szavaiban. — Kerekes Pista nem szólt semmit. Csak el vörösödött. Motyogott még valamit, azután ajánlotta magát és elkövetkőzött a Szabóék portájáról. Útközben azonban megcsikordult a foga dühében. — Majd megmutatom én neked gőgös Szabó Gábor, ki az a Kerekes István. Kapok én még különb lányt is a tiednél. Te meg csak add oda lányodat annak a rongyosnak, akinek hetykeségén kivül semmije sincs itt a kerek földön. — Azzal tovább ment s egyenesen Hajdú Gergelyhez tért be Neki volt a legtöbb földje a faluban Kerekesék után. Igaz, hogy a leány nem volt túlságos szép, de most a? is megjárta, csakhogy Szabőékon üthessen egyet. — Jó reggelt kívánok, Gergely bátyám — köszöntött a házba. De mindjárt torkán is akadt a szó, úgy megzavarta az, amit látott. Kata ott ült a kanapé sarkán s törülgette vörösre sirt, könnyező szemeit Közben-közben nagyokat csuklott, mint aki hiába igyekszik elfojtani előtörő zokogását. A szobában mély csend honolt noha bent volt az egész család. Csak a gazda felelt nagy vontatottan : — Hozott Isten, öcsém . . . ! Mi járatban volnál nálunk . . . ? — Kerekes Pista még mindig bámult . . . Hol a leány könnyes arcát nézte, hol meg a megriadt családot vizsgálta. A kérdést sem hallotta s csak úgy vak- tába kérdezte: — Miért sir a Kata húgom? — Talán bizony meghalt valakije!? A lány szeme ismét megtelt könnyel s helyette az anyja felelt: — Levelet kapott, szegény, nagy Oroszországból . . . Győri Sándor irta. Azért olyan bus. — Erre aztán feleszmélt Pista is: — Hát fogoly lett Sándor ? No nem is gondoltam! — (Magában azonban hozzátette: Nagyszerű ! Legalább igy ő sincs az utamban.) — Igen — válaszolt Hajduné asszony. — S most épen ezért sir a boldogtalan, hogy im’, most már mennyi ideig kell a Sanyira várni! Máshoz pedig hozzá nem megy, hogyha mindjárt Dárius király maga volna is ...! — Pistával itt is forogni kezdet a szoba. — No és mit szólnak hozzá gazd’ ura- mék ? — — Mit? — szólalt meg félhangon az öreg Hajdú. — Hát semmit! Próbáljuk vigasztalni. Majd csak vége lesz ennek a háborúnak s haza kerül majd Sándor is . . . Talán nem is kell olyan sokáig várni . . .? Különben is egy-két esztendő még nem örökkévalóság. Nem úgy van-e öcsém . . .?! — Kerekes Pista itt se szólt semmit, csak a foga csikordult meg erősebben mint sziszegte: — Igen, úgy van . . .! — Tovább nem bírta. Vette a kalapját s köszönés nélkül rohant ki a házból, mint akit ostorral vernek ki valahonnan. Pedig hát nem bántotta senki, csak kudarcot vallott. Meg sem állt hazáig. Mint egy őrült rohant be a házba. Levágta magát a kanapéra s dühöngött magában, akárcsak egy vadállat. Haragudott mindenkire. Magára. Az apjára az egész világra . . . Pedig hiába, igy jár az, akinek kedvesebb a maga bőre, mint a haza földje; s igy fog még Kerekes Máté uramra is rájárni a rúd, mint ahogy a fián, Pistán végigvágódott a megaláztatás ostora ... —
