Szatmármegyei Hírmondó, 1915 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1915-02-07 / 6. szám

2-ik oldal.

SZATMÁRMEGYEI. HÍRMONDÓ.

6-ik szám.

eredményében mi viseljük. Nekünk a közönség érdeke mellett a törvény inten- tióját és az államkincstár érdekeit is szem előtt kell tartanunk, mert amilyen bűn lenne az, ha valamely arra rászorult családot segély nélkül hagynánk, éppen olyan bűn a nemzet vagyonát a segélyek könnyelmű kezelésével csonkítani akkor, mikor a pénzre küzdő és szenvedő katonáinknak van szükségük.

Akinek esztendőre való élelmiszer- készlete, vetőmagja, teje, majorságja, ölt sertése van, annak államsegélyre igénye nem lehet.

Segélyt kapni azonban ma mindenki akar. Hogy a hazát védeni kötelesség, amelyért fizetés nem jár, azt nem akarják a mi asszonyaink megérteni. Hatóságainkat a panaszok egész özönével árasztják el és nem restellnek a hazugságtól kezdve minden módot felhasználni arra, hogy az államsegélyt jogosulatlanul megszerezzék.

Bennünket is, — akik a viszonyokkal ismerősök vagyunk, — lépten-nyo- mon félrevezetnek, de azért bennünket gyaláznak uton-utfélen.

Egy-egy asszony nem restell százszor zaklatni az államsegélyért, úgy hogy a mindennapi deputációzásoktól már az irodában dolgozni sem lehet és a szitkok meg gyalazkodások oly tömegét kell elszenvednünk, hogy azoktól az Ur legtürelmesebb angyala is megvadulna.

Dehát nem patiaszlom a személyi sérelmeinket, mert ezzel úgy sem törődik senki hanem nézzük, hogy miként lesz a már kiosztott államsegély felhasználva. Nem sajnáltam rengeteg dolgaim közepette a fáradtságot és községeimben felkerestem mindernsegélyezett családot. Mondhatom, hogy %z eredmény a legtöbb helyen elszomorító.

Van asszony, akinek eddig 400 K segélyt fizettünk ki és 3 gyermeke ma

is egy ingben és lábbeli nélkül van. Sem tengerit, sem más élelmiszert, sem egy darab fát a háznál nem találtam. 400 K-ból egy fejős tehenet és még sok mindent lehetett volna vásárolni. És nincs semmi és nem is lesz semmi. Hanem asszonyaink — tisztelet a kivételnek — korcsmáznak, kártyáznak és élnek jól és ami a fő — dologtalanul!

Ma már — okulva az eddig tapasztaltakon, — megállapíthatjuk, hogy a segélyakciót más irányba kell terelni, mert ahagy most van, igy nem jól van.

A veszélyben levő haza védelmét jogosulatlan és önző anyagi javak szerzésére felhasználni és érdemeden segély kiosztásával henye, tékozló és munka- nélküli életet teremteni nem lehet célja senkinek a kinek a lelkében a haza és hazaszeretet fogalma él.

Kötelességemnek tartottam ezeket nyilvánosságra hozni, hogy a közönség tisztán lássa helyzetünket.

Ne tessék felülni a rágalmaknak és hazugságoknak, mert ma már a járásban nincsen olyan család, a melynek arra igénye van, hogy államsegélyben ne részesüljön. A ki még nem kapott, az nem kaphat csak azon esetben ha a családfő azóta vonult be katonai szolgálatra.

Mi pedig a ránk szórt gyalázkodá- sok közepette is híven teljesítjük kötetességeinket és haladunk egyenesen azon az utón a melyen tiszta lelkiismeretünk vezérel.

RAJZPAP1R0K

' ' - > í i ... 'J ..., ■: \í •., •

M jutányos árakon szerezhetők be

a „Kölcsey-nyomda“ R.-t.-nál

Nagykároly, Széchenyi-utca 20. sz.

dón az államsegélyt kierőszakolja és mikor megvan a markába nevet és él tovább harc módjára.

A közerkölcsök ilyen állapota mellett a becsületes tisztviselő helyzete tarthatatlanná válik.

Még súlyosabb feladat annak meg- állapitusa, hogy mely család képes magát vagyonának jövedelméből fentartani.

A segélyezendők zömét a falusi kis gazdák képezik és itt csak az ő helyzetüket tárom fel a segélyezés szempontjából.

Nálunk a kisgazda, akinek már 3—4 hold szántóföldje, háza, belsősége van, már nem járt napszámba, sem más keresed forrása sem igen volt, hanem ennek az ingatlannak jövedelméből élt meg. Beszámítjuk ebbe a sertés, marha és szárnyasokból elért jövedelmet is, mint a gazdálkodás kiegészítő részét.

Nemcsak hogy megélt, hanem fizetett adót, óriási pótadókat és adósságai után nem tudom hány % kamatot meg tőkét.

Már most ha a családfő nincs itthon úgy a család szükséglete — a szerint hogy hány tagból áll tt — 30— 50 °/o-kal kevesebb. Tehát 3—5 hold jó szántóföld és belsőség tulajdonosának családja, akinek 2 tehene és a rendes tengeri termése megvan, van kevés búzája és 1—2 sertése, az vagyonának jövedelméből már meg tud élni, mert az életfentaríáshoz szükséges minden kelléke készletben meg van. Igaz, hogy a mi fogalmaink szerint szerényen, de hát ez nálunk mindig igy volt és mert háborúban vagyunk, azért az állam senkinek nem lehet köteles úribb megélhetést biztosítani annál, mint ahogy eddig is élt, — sőt az igények mérséklését kívánhatja. Az én felfogásom tehát az, hogy az ebbe a kategóriába tartozó családok segélyre igényt nem tarthatnak.

A segélyezéssel tehát valahol meg kell állnunk, mert a felelősséget végét az apja üzletét — egy kis boltot, ahol dohányt és egyéb frissítőket árult. Marídettának remekül ment. Majdnem halálra dohányoztuk magunkat.

— Mindennap megkérte valaki a kezét, de ő büszke, haragos teremtés volt, olyan vér- mérséklettel, mely könnyen lángra lobban. Senki sem mert vele bizalmaskodni. Blúza övében állandóan egy nagy pisztolyt hordott és mindenki tudta, hogy biztos lövő. Ő volt az egész környék királynője és épp oly megközelíthetetlen, mint bármely más királynő. Az egyetlen ember, aki imponált neki — a bátyja volt. Erre költötte minden pénzét.

— Gondolhatod, hogy a szépért lelkesülő szememet, véremet és képzeletemet felkorbácsolták Maridetta fekete tűzben égő szemei és éjszakákon át azon törtem a fejem: hogyan nyerhetném meg a gráciáját. Hallani sem akart rólam — én különösen céltáblája voltam a haragjának.

— Megpróbáltam, hogy félreállok, lemondok róla — nem tudtam. Mennél hidegebb volt hozzám, annál jobban csüngtem rajta. Óh, mennyit szenvedtem! Még verseket is írtam. Azután állandó látogatója kezdtem lenni Mac- governéknek — a whisky mindig elszánttá tesz.

— Egy este, Maridetta fekete szemének nyilával szivemben újra Macgovernékhez tértem be. Az első pohár fölüditett, a második már reménykedővé, a harmadik pedig bátorrá tett — úgy, hogy teljesen józanon és méltóság- teljesen mentem vissza Maridettához.

— Még most is látom a kis üzletet, amint a függőlámpa még melegebbé teszi a nyári estét ... A pénztárasztal mögött ül Maridetta, előtte néhány szék a vendégek számára. Amikor beléptem, ott ült ^ogan, Black Bili, Squito és a falnak támasztva; székeiket, beszélgettek Maridettával, aki valami piros selyemmel hímzett valamit . . . Mily különös, hogy az ember ily kicsi dolgokra is visszaemlékszik . . .

— Nos, amikor beléptem, egyenest a pénztárhoz léptem, áthajoltam rajta és szilárd hangon igy szóltam :

— Szenyorita Maridetta, eljöttem, hogy megkérjem: legyen a féleségem.

A hátam mögött ülő férfiak harsány kacagása zúgott felém és éreztem, hogy a kezem már az övemhez tapad,

— Menjen ki innen, Hyde Dan és ne tegye be többé a lábát! — fakadt ki Maridetta. A szemei villámot szórtak.

— Akkor megyek csak, ha „igent“-t mond — hetvenkedtem.

A férfiak újra kacagni kezdtek s miközben feléjük fordultam, Maridetta fölpattant székéről és az ajtónál termett. Kitárta a szárnyát és haragosan mondta:

— Itt nem akarok részeg embereket látni, Mr. Hyde. Menjen ki !

Ez fölébresztett: bennem az ördögöt. Nem az alkoholtól voltam részeg, hanem a vágytól, hogy ezt a kis tigrist legyőzzem. Feléje tántorogtam, de a következő, percben olyan ütést mért az arcomba, hogy egy pillanatig elszédültem. Hátam mögött a bolondok újra nevettek.

Halálosan józan voltam és mégis — gyilkolni szerettem volna. Majd igy szóltam Maridettához :

— Maridetta, magának most meg kell csókolni ezt a sebet, amit a kis keze okozott.

Ekkor fölnevetett — óh, hogy a szivembe nyilait ez a kacagás. Hirtelen székek súrlódása

hallatszott, a férfiak fölugrottak — nem láttam, de sejtettem, hogy a fegyvereik után kapnak. Maridetta hangja parancsolón csendült meg:

— Ezt nem fiuk! Ez az én harcom! Én. is el tudok bánni ezzel a rablóval 1

A szoba hirtelen elcsöndesedett. Egymásra néztünk, szenitől-szembe — leány és én. A szeme, mint a tűz szén izzott, az ajka vérpiros volt. Az én szivem mintha a torkomba szökött volna fel. Közelebb léptem hozzá, a karom átövezte a derekát . . .

Úgy küzdött, mint a vadmacska, bevallom én is. A női nem iránt köteles minden gyengédséget elfelejtettem. Meg akartam kapni azt a csókot — helyett azonban ezt a mély vágást kaptam. Belém karmolt, azután kisiklott a Karjaimból és az ajtóhoz ugrott. Láttam, a mint Black Bili lovára fölpattan. A kővetkező percben én is lovamra termettem és utána iramodtam. ,

A poros, fehér ut úgy húzódott el az augusztusi hold ezüstös fényében, mint a mezőkre borított csipkeszalag . . . Olyan volt az éjszaka, mintha nappal lett volna. Maridetta úgy lovagolt a hegyek felé, mint a förgeteg.

Vad száguldás volt. A szivemből a civilizáció minden érzése elszállt. Olyan voltam, mint az asszonyát üldöző vadember. Az életemet tettem kockára ezért a csókért! . , .

A ló patáinak zaja hirtelen elhallgatott. Én is föltartottam a lovamat és hallgatóztam. A leány a hegy lábánál a bokrok között rejtőzött. A sötétből fe’ém szólott. A hangja most más volt — halk, édes és könyörgő. Kérte, hogy menjek vissza, mindent elfelejt, de neki . . . neki vissza kell menni!

Más alkalommal talán ellágyultam volna, de most kijelentettem, hogy a csókot akarom !