Szatmári Napló, 1905. február (2. évfolyam, 26-38. szám)
1905-02-12 / 32. szám
FÜGGETLEN POLITIKAI ÚJSÁG Helyben házhoz hordva: Egész évre 10 K j Negyed évre 2.50 K Fel évre 5 K | Egy hóra 1 K ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Vidékre postán küldve: Negyed évre Egész évre 12 K Fél évre 6 K 3 K Egyes szám ára 2 kr. (4 fillér.) Megjelenik hetenkint háromszor, kedden, csütörtökön és vasárnap. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL : Eötvös-utcza 2. sz. ahova úgy az előfizetési pénzek, hirdetések valamint a lap szellemi részét illető levelek küldendők. Kossuth a Burgban. Ezer áldás szálljon A Burg udvarába, A mikor érinti Kossuth Ferencz lába. Ezer áldás szálljon Abba a terembe, Ahol Kossuth először áll A királylyal szembe! . . . Menjen vele népünk Minden búja, gyásza, Négyszáz éves múltnak Panaszos sírása, Vesztőhelyen elhullt Hőseinknek vére: A mikor majd hatni kíván A király szivére! . . . Mind, akik elestek, Mind, akik megholtak, Akik a hazának Vértanúi voltak: Gyűljenek melléje Fenséges gárdául, Amikor majd büszkén bátran A királyhoz járul! . . . A hány jó szellem van A nagy mindenségben Érettünk könyörgő Fönn a magas égben: Mind mellé suhanjon, Mind mellette álljon, Hogy a gonosz ne győzhessen A magyar királyon! . . . Megdicsőült szellem, Mosolyogva békén, Mint a kisütő nap Hosszú vihar végén: Nézzen le a mennyből Kossuth Lajos képe, Amikor megy Kossuth Ferencz A király elébe! . . . A mi drága rózsánk, Máter dolorózánk, Aki mindig eljött Szivrepesve hozzánk, Ha magyarok népét Oltalmazni kellett: Erzsébet szent lelke álljon Kossuth Ferencz mellett! . . . .íf/fiitti/i S'.ittil. A férjes asszonyok, mint kenyérkeresők. Szatmár, febr. 11. A nőknek a kenyérkereseti pályára özönlése társadalmi viszonyokban leli magyarázatát. Modern századunknak azon szimp- tomája hogy a megélhetési viszonyok napról-napra nehezebbé válnak, a nőket is sorompóba szóllitotta. A nőkben (legalább is annak többségében), sokkal nagyobb mértékben van meg az ambiczió, semhogy képesek volnának egész életükön át a másoknak kegyétől jó vagy rósz indulatától való függésben megmaradni. És ebben a tekintetben bámulatos energiával, kitartással (ezt nekünk férfiaknak el kell ismernünk) veszik fel az élettel való küzdelmet s — miként a tények bizonyítják — sikeresen is birkóznak meg azzal. Hogy a női mozgalom mindinkább széles arányokat ölt s hatja át a kulturállamokat, annak egy másik, igen prózaisnak mondható oka is van. Ezen ok pedig nem más, mint azon körülmény, hogy a mai férfiak túlnyomó többsége nem szívesen határozza el magát arra a lépésre, hogy megházasodjék. Miért? Mert a reális élet naponként újabb meg újabb adattal szolgál s tesz tannbizonyságot a mellett, hogy a mai társadalomból kiveszőiéiben van az idealizmus s hogy száműzve van többé-kevésbé mindenünnen a szerelem csintalan démonja, a régebben oly nagy népszerűségnek örvendett Amor. Mihez forduljanak tehát azon hölgyek, akik véletlenül szépségükön kívül egyébbel nem rendelkeznek, amelylyel pedig csak nagyritkán, hogy ne mondjam, éppen sehogy sem lehet meghódítani a mai, mindent csak érdekből, haszonlesésből tevő férfiakat. Marad-e egyéb hátra, mint kenyérkereset után látni, mely ugyan a legtöbb esetben csak szegényes életmódot biztosit, de legalább elég a megélhetésre. Azon pályák között, amelyet a nők oly nagy előszeretettel választanak, talán első helyen áll a tanítónői. Hogy ez mily látogatottságnak örvend, arra nézve elegendő, ha hivatkozunk a közoktatásügyi miniszternek néhány évvel ezelőtt a szülőkhöz intézett azon fölhívására, amelyben azt a tanácsot adja, hogy egy bizonyos időre tartsák vissza leányaikat a tanítónői pályától, mert az intézetet elvégzettek közül, a túlzsúfoltság folytán, csak igen kevesen nyerhetnek állást. A Szózat keletkezése. — A „Szatmári Napló“ tárcája. — Nemrégiben hunyt el Debrecenben egy veterán színész, Foltényi Antal, aki sok sok cipőt elkoptatott a világot jelentő deszkákon, mig aztán csöndes nyugalomba vonult s ott éldegélt Hortobágy nagy fővárosában. Ifj. Móric Pál, az ismert iró, érdekes emlékezéseket közöl a vén színész életéből. Ezek között különös érdeklődésre tarthat igényt, miképen keletkezett a Szózat zenéje, mely örök időkre szóló alkotás. Foltényi Vilmos 1744-ben énekelgetett a Nemzeti Színháznál. Ugyanekkor történt, hogy húsz arany jutalomdijat tűztek ki a Vörösmarthy hatalmas nemzeti költeményének és riadójának, a Szózatnak megzenésítésére. Nem is maradt meddő ez a pályázat. Pályázott Egressy Béni is, a nemzeti színpad ezen oszlopos alakja és művésze. Egressy Bénivel szoktak igy tréfálkozni a színpadi kenyeres pajtások: — Bénit csak oldalba kell lökni és mindjárt melódia ugrik ki belőle. Egressy Béninek a zeneszerzésre is oly kiváló képességei voltak, csakúgy csengett-zengett a lelke a szebbnél-szebb melódiáktól. Midőn tehát elkövetkezett a pályázat határnapja és Egressy felnéz a színházba a délelőtti próbákra, a szihészek szóvátették a Szózat megzenésítését. — Kár, hogy nem pályáztál, Béni, még Them elüti azt a húsz aranyat . . . Pedig hisz’ te Béni szinültig vagy melódiával. Egressy Béni nem olyan ember volt, kinek a művészi érzékenységét sokáig kellett csiklandozni, most is hát tüzet fogott a lelke, midőn még tovább is biztatták! — Pedig hisz’ te azt mihamar megírhatnád. Tizenegy órakor jár le a terminus. Egressy Béni, mig a színpadon a próba folyt, felhuzódott egy másodemeleti páholyba és ott megalkotta a Szózatnak azt a zenéjét, melyet ma is énekelnek. És még a kitűzött időre be is nyújtotta azt. Midőn pedig a díszes közönség előtt bemutatóra kerültek a pályaművek, az utolsó előtti versenyműnek Egressy zenésitését énekelték a szinésztársak. Egressy Béni a sugólyukban izzadt és a kottapapiros mögül az egyik tenorista odasugott a művésznek : — Lesz-e bor Béni? Mert ha nem lesz nem lesz C . . . — Lesz minden. Egressy Béni izgatottan buzdította színpadi társait, akik is — a közreműködött Foltényi bácsi tanúsága szerint úgy kivágták a magas c-ét, oly lelkesen énekelték az Egressy szózatját, hogy müvével s legfényesebb sikert aratta. A tapsnak, az éljenzésnek valóságos vihara támadt és a húsz aranyat Egressy Béninek ítélték oda. No de való igaz is, Foltényi bácsi ezt a színpadi turpisságot utólagosan ösmerle be, hogy mig az Egressy Béni gyújtó szerzeményét szivből-lélekből fújták a színpadi énekesek, addig a többi versenymüveket csak úgy énekelték, mintha csak azt énekelték ^olna, hogy „a grófné a vízbe fulladt. . . Egressy Béni a dicsőségtől és a húsz aranytól nem nyugodhatott. Beváltotta a tenoristának a magas „c“ ért lekötött szavát. Nagy áldomást rendezett. Hiába figyelmeztették Egressy Bénit: — Béni legalább egy aranyat tegyél el emlékül . . . A nagy dicsőség örömére elmulatták mind a húsz aranyat; de a melódiák fennmaradtak és hirdeti az Egressy Béni emlékét,“
