Szatmári Napló, 1905. február (2. évfolyam, 26-38. szám)
1905-02-12 / 32. szám
2 Akkoriban nagy riadalmat keltett e fölhívás a szülék körében, akik kétségbeesve rimánkodtak, hogy az illetékes körök találjanak módot arra, hogy minél több végzett tanítónő jusson álláshoz. Bizonyára kevesen vannak, akik elmélkedés tárgyává tették volna azon kérdést, hogy vájjon miféle akadályok is vannak, — a melyek mint egy torlasz, állanak útjában az álláskeresőknek. A legkevésbbé pedig gondoltak arra, amelynek irányitója az emberi önzés és kapzsiság. A tanítónői pályát hivatásul választott nők között keveseknek jut osztályrészül az a szerencse, hogy egy férjet hódítsanak meg maguknak. Némelyeknek azonban sikerül ez és a házasság által kedvező, mondhatni fényes életmódot biztositó körülmények közé kerülnek olyannyira, hogy nyugodtan fölhagyhatnának tanítónői működésűkkel, átengedve a helyet olyanoknak, akik szegénysor- suak lévén, annak jó hasznát- vehetnék. De e helyet mit tapasztalunk? Azt, hogy e nők továbbra is megtart- ! ják állásukat. Természetesen a hivatás lelkiismeretes betöltéséről többé szó nem lehet, egyszerűen azon oknál fogva, mert egy nő jó gazdasz- szony, gondos anya és buzgó tanítónő egy személyben nem lehet. Látván ezt, önkéntelenül is az a kérdés tolul élénkbe, hogy vájjon mi tarja e jó módba került nőt állásában? Talán a pálya iránti lelkesedés, mely most is ép oly mértékben van meg, mint azelőtt? Tévedünk, ha ezt hisz- szük! E szívós ragaszkodásnak na- , gyón egyszerű oka van, — a melynek az emberi gyarlóság a kutforrása és ez nem más, mint az önzés, kapzsiság, amely oly nagyon tartja ha- j talmában a mai embereket. Hiszen bármily nagyfokú lelke- S sedés is legyen meg valakiben, nem szabad azért az önzésnek fölülkerekednie, mely lehetetlenné tesz minden humánus, logikai gondolkodást. Ismerek egy várost, melynek tanítónői kevés kivétellel mindannyian férjes asszonyonyok, jó módban élnek, de azért egyik sem gondolna a világért sem azon szegény kolégáira akik nélkülöznek, csak tengetik éltüket, mert nem tudnak álláshoz jutni. fc. tekintetben, hisz úgy is utánzói vagyunk a külföldnek majdnem minden téren, példát vehetnénk más kul- turállamoktól, a hol a kormány jogot vesz magának arra, hogy a férjhez ment nőknek a nyugdíjaztatása felől intézkedjék. Ezt nálunk is életbe lehetne léptetni, amely intézkedésben az érdekelteken kívül mindenki csak jogos cselekményt látna. Aliquis. Mit tárgyal a város? A közgyűlés tárgysorozata. (Saját tudósitónktól.) Szatmár-Németi sz. kir. város törvényhatósága rendes havi közgyűlését hétfőn, e hó 13-án tartja. A közgyűlés mint a tárgysorozat mutatja elég SZATMÁRI NAPLÓ élénk lesz, mivelhogy a választáson kívül még egy két vitára kiválóan alkalmas tárgy is vön a közgyűlési pont mutatón. A köz- | gyűlésen valószínűleg szóba kerül majd a lezajlott képviselőválasztás ügye is és ta- , Ián ezt lehet mondani a legértékesebb eseménynek, a mely a közgyűlés képének eleven szint kölcsönöz. A közgyűlés tárgysorozata egyébként : a következő: 1. A hitelesítő küldöttség kirendelése és a hitelesítés helyének, idejének megállapítása. 2. A polgármester havi jelentése. 3. Választás. A másodosztályú számtiszti állás betöltése. 4. A belügyminiszter leirata az 1903. évi zárszámodásra nézve. 5. A belügyminiszter leirata az 1905. évi költség vetés tárgyában. 6. A vallás és közoktatási miniszter leirata a Rákóci utcai ovodá telkére vonatkozó szerződésre nézve. 7. Tanácsi előterjesztések. Az adó fel- szólamlási bizottságba egy rendes és egy póttag beválasztása. 8. A közkórház fedelének kijavítása. 9. Az 1904. évi adó elő és leírás. 10. Ugyanaz. A gazdasági szakbizottság javaslatai: 11. A körtvélyesi és erdei legelők nyári legeltetési dijának megállapítása. 12. A középületeknek az 1905. évi javítása és fenntartása. 13. A méntelepi jégverem építése. 14. A városházi hetesek drágasági pótléka. 15. A nyugalmazott rendőrök ugyanez iránt való kérelme. 16. Zsálik Nártdorné lakbér pótlék iránti kérelme. A nyugdijválasztmány határozata. A színház kérdése. A színi kerület kiküldöttei a napokban döntenek színházunk jövendő igazgatása felett. Épen időszerű, hogy nemcsak az ex offokritikusok, hanem a színház iránt érdeklődő nagyközönség köréből is beadassék a szavazat. Az idei pályázat legkülönösebb jelensége, hogy a színház bérletére a jelenlegi direktorén kivid csak egyetlen ajánlat érkezett. Hogy mi az oka a pályázat meddőségének akkor, amikor színházunk látogatottsága az utóbbi években megkétszereződött és a mikor e városi színház pártalan hírneve most már minden igazgatóhoz eljutott valóban érthetetlen. A direktori körökben állítólag úgy vélekednek, hogy Krémer Sándor, aki harmadéve minden anyagi és művezetői tehetség hijján bejutott a szatmári intéző körök kegyébe, úgy hogy érette letették a szükséges 1000 korona óvadékot is, ma már összeköttetéseinél fogva annyira uralja a helyzetet, hogy vele a pályázat iránti versenyt felvenni a legmesszebb me- nőleg garantirozott ajánlattal is kétséges. Alaptalannak hisszük e feltevést, mert nem tételezzük fel sem a szinügyi bizottságról, sem a kerületi választmányról, hogy személyes érdekeknek dobná oda városunk ezen nagy fontosságú társadalmi és kulturális intézményének sorsát. De épen ezen egyedüli és kizárólagos szempontból, hogy e kérdésnél semmiféle más tekintet, mint városunk művészeti igényeinek kielégítése bírjon döntő szereppel, kell, hogy a bizottság alapos megfontolással tekintsen be a pályázók ígéreteibe. Két pályázó van tehát: Krémer és Baráti. A jelenlegi direktor az egyik, akinek jövő programmját ugyan még nem ismerjük, de 3 éves színigazgatói múltja már , 1905. február 12. megalkothatta a közönségben a végleges véleményt. Aki elfogulatlan figyelője a közhangulatnak, az a legjobb akarattal sem állapíthatja meg, hogy a Krémer 3 éves I színi érája a leszállított igényeket is képes lett volna kielégíteni, ha első évben elnéző volt a közönség az újszülött direktor iránt, a második évben reménykedett az újabb ígéretekben, a harmadik szezonban pedig arról győződik meg, hogy Krémer ismét csak igér, de nem nyújt semmit, s marad tovább az a sablonos üzleti szellem, amely a közönség érdekében nem akar' ismerni semmi áldozatot, ellenben lassankint hozzászoktatja magát a közönséget is ahoz, hogy beletörődjék abba a rendszerbe is, aminél hasonlithatlanul jobbhoz volt szokva a Krémer előtti rosszabb forgalmi sziniidényekben. Mert, hogy színházunk ma sem azon a nívón áll, amelyen állania kellene a lényegesen megnövekedett színházlátogató publikum igényeihez képest, azon már vitatkozni sem kell. A darabok kiállítása magán viseli azt a végtelen szűkmarkúságot, amely Krémért igazgatási metódusában általában jellemzi. Annyi stilszerütlenség, és szegénység nem látható még egy hasonló nagyságú színpadon. Pedig manapság az a törött lábú évtizedes ripsz garnitúra, s azok az alkaloniszerüleg összetákolt primitiv fel- szerelési kellékek, amiket színpadunkon állandó egyhangúságban látunk estéről-es- tére bizony a legjobb összjátéknak se nyújthatnak elfogadható keretet. De hiábavaló is volt ez iránt sokat hangoztatott panasz, Krémer ur a legjobb „üzletmenet“ mellett se gondolt egy kis áldozatra. Pedig gondoljunk csak vissza a sokat üldözött Szálkáira, aki egy-egy újdonság felszerelésére, díszleteire, külső kiállítására többet költött, mint amennyit Krémer az összes újdonságaira rááldozott. A kar mindkét nemben évről-évre mizerábilis; a kötelezett és szükséges számot kiegészítik a színpadi kellékesek, kulisszatolók, s egyéb színházon kívüli alakok. Mindezek sok tekintetben külsőségek, de ma már a közönség igényei e külső keretet nem becsülhetik kevésre az egyébként talán jó, vagy közepes előadásoknál sem. Hogy Krémer társulatának voltak és vannak jó, s itt ott kiváló erői is, s ha láttunk is az egyes tagoknál szép igyekezetét, sokszor jó összelőadást is, mindaz a hiány, amiben Krémer igazgatása évről évre szenved, nem oszlathatja el legjobb akarat mellett sem azon kívánságot, hogy tegyünk már most kísérletet legalább egy próba- évre azzal, akinek ajánlata jóval többet igér, mint a mit eddig kaptunk, s aki Ígéretét garantirozza nemcsak a róla hallott jó hírekkel, s nemcsak egy szakavatott művezető alkalmazásával, de oly nagy anyagi biztosítékkal is, ami egymagában legalább egy évi próbaidőre való elfogadását feltétlenül kívánatossá teszi. Úgy tudjuk, hogy e helyzetet a szinikerület többi városai már régebben megértették, s igy remélhetjük, hogy városunk szinűgyének intéző tagjaival egyértelműen nem fog határozatuk egyéb szempontokra, mint egyedül a müpártoló közönség legjogosabb igényeire helyezkedni. Dr. R. SZÍNHÁZ. Piiíangócsata. Csütörtökön este megkezdődött a nálunk még szokásban lévő jutalomjátékok sorozata. Ez alkalommal szép közönség előtt kérőit színre a „Pillangócsata“ c. színmű, a melynek egyik főszerepében Garai Ilus, a társulat naivája volt az ünneplés központja. A társulatnak ez a kedves, tehetséges és ambiciózus nőtagja méltán rá is szolgált arra a fel fel hangzó taspviharra és zajos tetszés nyilvánításra, mert tudásának legjavát mutatta be ezen az estén. Mellette a többi szereplőknek is kijutott az ovációból. Szőke Sándor természetes játéka, Peterdi Sándor kitűnő alakítása csak fokozták azt a gyönyörűséget, a melyben ez alkalommal része volt a közönségnek. Az előadásban részt vett még Krasznai és Ernyei is.
