Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2020. nyár (6. évfolyam, 2. szám)

Tanulmány, recenzió, kritika

rejtélyességet nyújtó menedékek, ahol a szubjektum „szállásra lel” (Bachelard, 2011, 79- 90). A Mamában ezen minőségek a hiányok révén reprezentálódnak, ami még súlyosabbá teszi az ezeken a helyeken való (kényszerű) elidőzést, lehorgonyzást (hely, „amelyiknél mamó megállított” — Máté, 2009, 15). Egy ilyen kiemelt térpozícióként a szobasarok jelenik meg: „Ott tartotta (mamó) a büntetést. (...) A büntetésen kívül ott lakott még a ránciga s a ráncok mérge, mamóból” (Máté, 2009, 15). A szobasarok a nagymama-unoka kapcsolat-megnyilvánulásának, negatív érzelmi terének rituális helyszínévé válik, ami a rejtekhely-funkció helyett a száműzetés és kiszolgáltatottság tereként artikulálódik. Erről a fizikai színtérről a fantázia világába menekül az elbeszélő, és a fal kaparásával, az elrejtett, színesebb festékrétegek felfejtésével a megelevenedett belső terét vetíti ki a nyomasztó valóságra. A zugok védő funkcióját a képzelet tere váltja fel. A fantáziába való menekülés, a belső térbe való belépés, befelé tekintés hol palimpszeszt-játék révén, hol animizálás útján valósul meg — „A másik hely olyan volt, ahonnan lehetett nézni. Nézni a pádról át a szembenre, míg a falvédőn picit emelt a madár a szárnyán” (Máté, 2009, 16).

Az emlékfoltozók otthonában szintén jelentőséget nyernek a rejtekhelyek: a szekrény, a fotel, az asztal a veszély fenyegető erejétől óvja meg őket. A vihar elől menekülő, szekrénybe bújó tündérrigólányok esetében a szekrény mint a külvilág fenyegetettségével szemben kínálkozó menedékhely, oltalmazó zug funkcionál (Máté, 2012, 16). Hogy a búvóhely ne telítődjön félelemmel („félelmük ott forgott a torkukban, cérnányi mellkasukban” — Máté, 2012, 16.), a tündérrigólányok azon vannak, hogy szájharmonika-játék révén barátságosabbá varázsolják a menedékhelyüket. A megfelelő rejtekhely megtalálása tehát a lélek megnyugvását eredményezi. A süppedős fotel az ikeridentitású tündérrigólányoknak szintén közös búvóhelye, amely éppen akkor kerül a figyelem középpontjába, amikor nem tölti be a funkcióját. Az Amikor kopogtak valamik (Máté, 2012, 26-27.) és az Amikor a faodúbarna rajtolt a% asztal aljára (Máté, 2012, 62.) című történetek a magányosan használt fotel-búvóhely szomorúságáról mesélnek. Az első történetben faodúbarna önálló utakon járását olvashatjuk, így itt a fotel limonádéhajú magára hagyásának terét és egyben a várakozás terét jelöli ki („Nincs itt a faodúbarna — suttogta limonádéhajú magának, már bent, a fotelben, ahol aztán elült egészen szürkület jöttéig.” — Máté, 2012, 27). Itt a fotel ölelése a másik utáni vágyakozás terét szimbolizálja. A másik történetben a süppedős fotel az elhatárolódás terét rajzolja körül, ahol limonádéhajú a másiktól szándékosan elválva, a saját mikrovilágába húzódik, elrejtőzködik. „Néha limonádéhajú csak magának akarta a fotelt, ült benne és azt mondta: - Most mesét írok, ne zavarj! Jól ki kell gondolnom a mesét, és csak úgy tudom, ha egyedül ülök a fotelben” (Máté, 2012, 62). Ez az elhatárolódás a magánszféra kijelölésének a gesztusa, a személyes tér határainak meghúzása, ami magában hordozza a másik kirekesztésének feszültségét is. A fotelbe húzódás ellenpólusaként jelenik meg faodúbarna asztal alá bújása (Máté, 2012, 62.), ahol az asztal nem csupán az elmagányosodás elől kínál menedéket, hanem rajzfelületként is felkínálja magát, és megengedi, hogy mintegy terapeutikus írásként a hátára rója faodúbarna a limonádéhajúval megélt közös fotel-emlékeiket. A fotel izoláló funkciója ezáltal az asztal menedékterében feloldódik és újraíródik, a fotel-menedékhely pedig visszanyeri ereden funkcióját.

66