Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2020. nyár (6. évfolyam, 2. szám)
Tanulmány, recenzió, kritika
Az emlékek lokalitása A Máté-kötetek topoanalízise során külön figyelmet érdemelnek a tér és emlék öszszefüggései. Bachelard szerint a hely az emlékeink menedéke, mivel az emlékezés elsősorban nem időbeli, hanem térbeli művelet (Bachelard, 2011). Maurice Halbwachs A\ emlékedet társadalmi keretei című művében is az emlékek lokalizálásának jelentőségéről beszél (Halbwachs, 2018, 153-154). Faragó Kornélia szerint a visszatekintés célja, hogy felismerhessük saját múltbeli holléteinket (2016, 91). Szentpéteri Márton Bachelard-értelmezésében így magyarázza az emlékek és tér összefüggéseit: „Az emlékek mozduladan képek, s minél jobban rögzülnek a térben, annál pontosabbak” (2010, 14). A térbeli lokalizálás ezen vágya mindkét Máté-kötetben fontos szerepet tölt be. Az emlékek lokalizálásának sajátossága, hogy egy-egy eszköz révén valósul meg. A Mamó című kötet - ahogy már korábban említettem — listába veszi azokat a helyeket, amelyek meghatározók voltak az elbeszélő személyes identitásának kialakulásában, a gyerekkorkép felidézésében. Az emlékezés terébe kerülnek a narráció részeként leírt fotók, melyek az emlékezés indikátoraivá, a lokalizálás eszközeivé alakulva kimerevített pillanatokat, a gyerekkor meghatározó emlékhelyeit rögzítik — ilyen például a halottak napi temetőlátogatásokat kísérő, évente ismétlődő családi fotó készítése. „Szürkületkor, mikor nagyanyám szemei kellően dörzsöltet mutattak, magam meg árvát, fényképész is termett, beállította a távokat, szögeket, márványon és rajtunk. Azokon a képeken azóta is a lábam elmenőben, a szememben valami dac” (Máté, 2009, 12). A temető a veszteség terének körülhatárolása, a fotón rögzített sír pedig a szeretett családtag metonímiájaként a hiányt őrzi. A fotóról fotóra ismétlődő bemozdulás az emlékfelidézéstől való meneküléskényszert rögzíti. Ad emlékfoltodpk esetében a tündérrigólányok az emlékezés működésének szelektív-szubjektív viselkedésébe, identitás-meghatározó szerepébe nyújtanak betekintést. Ok képesek arra, hogy a felnőttség által lyukassá váló emlékezetet helyreállítsák, és mindezt úgy hajtják végre, hogy felkeresik a gyerekkor elfelejtett emlékhelyeit. Az emlék lokalizálásának eszköze itt egy-egy lyukas kendő - fizikailag is jelzett hiányos térképzet — lesz. Az emlékfelidézés feltétele az adott emlékhez kötődő tér megtalálása, az apró részletek megfigyelése, az emlékezettér bejárása és újra-feltérképezése. Herczeg-Szép Szilvia ezért emlékezethely-kutatóknak nevezi a tündérrigólányokat, és heterotópiának nevezi a felkutatott emlékezethelyeket. „Emlékezethely lehet szöveg, személy, szimbólum egyaránt, aminek egy a lényege: megőrizni a múltat, az emlékeket. A tündérrigólányok emlékfoltozása, a lyukas emlékektől szenvedők segítése, egy régi érzet, élmény előhívása, majd konzerválása akár megfeleltethető az emlékezethely-kutatók munkájának is” (Herczeg-Szép, 2013). Olyan hiányok keletkeznek az emlékezni kívánókban, amelyek kitöltése a személyes identitás gyökeréül szolgálhat és közösség-kijelölő, származás-megerősítő funkcióval rendelkezhet. A felejtés tehát elsősorban az identitást meghatározó emlékeket, vagyis az érzelmeket és a kapcsolatokat támadja meg. Az emlékfoltozás ezért az érzékszervi tapasztalatok felerősítésével történik, hiszen a házak színét, az utca porát, a nagymama énekhangját, puhaságát, melegét (Máté, 2012, 6-7.) menti át a jelenbe, vagyis a múlt terében feltalált hangulatok és benyomások betoldásával színezi újra a megszürkült memóriát. 67
