Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2020. nyár (6. évfolyam, 2. szám)

Események, évfordulók

kollektív identitása sérelmekre, fájdalomtestre, egy közös sérült múltra épül, amelyet tovább görgetnek a XXI. században is. Ezek a sérelmek-sebzettségek - ahogy egy emberi test esetében is — komplex okokkal, régi kórképpel írhatóak le, amelyek néha a török korig, de legtöbb esetben az elmúlt 100-150 év történelmi eseményeiig vezethetők vissza. A kis és közepes államok sajátosságaként, a régió geopolitikai szempontból - Nyugat és Kelet közötti jellege folytán — mindig egy „átmeneti”, „puffer-zóna” volt már a bronzkor óta, bár manapság már a neolitikumi kultúrák kutatói is ezt a sajátos, Kelet és Nyugat közötti közvetítő jelleget vetítik rá a régióra. A marginalitás, szemi-periféria Wallernstein-i szerepköre, a S. Huntington féle kulturális összeütközések játéktereként is értelmezett régiónak tehát ez a sajátos földrajzi, geopolitikai jellege magával vonzotta azokat a történelmi eseményeket és az ebből adódó sérelmeket, amelyek sajnálatos módon, hosszú távú sebeket hoztak létre. Ezek a sebek hol a politikai diskurzusokban, hol a vallási identitásokban, hol a kulturális és nyelvi, etnikai identitásokban nyilvánulnak meg és olyan mélységekig hatnak, amelyek sokszor mazochista módon ennek a sebzett identitásnak a megtartását, fenntartását igényük.

Ez a múltbeü eseményekre alapuló, feldolgozadan sebekből felépített pszeudo-valóság - Benedict Anderson szavaival élve —, „képzelt közösségi identitás” magától nem fog megoldódni, önmagát nem fogja leépíteni. A kortárs társadalmak és a hatalmi, állami struktúrák számára igen kényelmes ezt a sebzett identitásra épülő helyzetet fenntartani, ám a társadalom berkeiben egyértelmű, hogy ezek a sebek gyógyulást, gyógyítást, vagy legalább megoldást igényelnek. Bár a konferencia nem vette sorra részletesen, melyek azok a sebek, sérelmek, amelyek régiónként, országokként, közösségekként változnak, de néhány esettanulmányt bemutattak, reflektálva nemcsak a sebek történelmi bemutatására, de a lehetséges megoldásokra is.

A konferencián élénk vita alakult ki arra vonatkozóan, lehetséges-e egyáltalán „egy” közös megoldásról, egyáltalán a régi történelmi traumák megoldásáról beszélni? Létezik-e üyen társadalom, amely sebek, sebzettségek nélküü identitásokat hoz létre? Egyértelműen nincs ilyen, a régiónk által állandóan etalonként és frusztrációs mértékegységként megjelenített Nyugat jelenleg is súlyos identitás-konfliktusokkal küszködik. A konfliktusok, a szembeszegülő, „megtisztult” társadalom képe ugyanakkor Chantal Mouffe belga politológus szerint a totaütárius rendszerek sajátossága, tehát Közép-Kelet-Európa sebzett identitásainak „rendezése” csakis utópikus célja lehet mind a tudományos közösségnek, mind a nagyhatalmi struktúráknak, vagy a civil társadalomnak.

A megoldás valahol az „arany középút” lenne, ahol a régió sajátos történelmét, sebeit, sérelmeit nyíltan felváüalja, kimondja a kommunikáció, a szókimondás mágiájával, s a tettek és rituálék gyógyító erejének szimbolikájával elkezd hathatósan dolgozni ezeken a régi traumákon. A Szegedi Tudományegyetem Vallástudományi Tanszékének új kutatóközpontja öt éven át fogja több kutatóval és számos esettanulmányon keresztül kutatni ezt a valóban fontos és izgalmas témát. A kutatók elszánt célja, hogy nemcsak tudományos szakkönyveket és tanulmányokat közölnek majd a témában, de élénk kapcsolatot fognak fenntartani a nagyközönséggel, a civil társadalommal, együtt dolgozva, együtt gondolkodva a fent emütett izgalmas, de igen súlyos problémákról.

102