Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2019. tél (5. évfolyam, 4. szám)
Tanulmány, recenzió, kritika
a színházak „műsorát túlnyomórészt futószalagon készült, jól-rosszul összeszerkesztett, iparszerűen szórakoztató darabok vagy a színpadtechnika hajszolásában kimerülő látványosságok töltik ki.” Ellenben, ha Móricz efféle írásait olvassuk, feltűnő, hogy közöttük találunk nem egy portré jellegű szöveget is. Igaz, némelyikben az arckép megrajzolása közben egész színháztörténeti fejtegetés is helyet kap, mint például az Újházi Ede nyugalomba vonulása alkalmából készült írásban. Mégis, a következőkben - érintvén az író színikritikai munkásságát, elsősorban — ezekre a művekre összpontosítok. * Szilágyi Zsófia monográfiájában érzékletes képet nyújt a pályakezdő Móriczról, akinek életében kilenc évig, 1899-től 1908-ig tartott a „toporgás az irodalom kapuja előtt.” E tájékozódó, a polgári foglalkozás lehetőségeit elutasító, s mindenekelőtt (és mindenekfelett) az írói pályára készülő fiatalember számos műfajban próbálkozik. Verseket, elbeszéléseket, népmeséket-népdalokat ír. A Bajza-, Gyulai-, Reviczky-, Csokonai-, Garay-életmű foglalkoztatja. Már Czine Mihály rámutatott arra, hogy az ifjú Móricz, a Szász Károly, Vargha Gyula, Kozma Andor körében megforduló, íróvá lenni akaró ifjú szemléletére ekkor Gyulai Pál van a legnagyobb hatással. A magyar irodalom nagyjait, Balassit, Zrínyit, Fazekas Mihályt, Kölcseyt, Kemény Zsigmondot, Bajzát, Reviczky! tanulmányozza. 1905-ben hosszabb tanulmányt tesz közzé A magyar színpad tradíciói' címmel; már ebben a korai korszakában is előtérbe kerül a színház. 1903. október l-jén, az Urániában testes életrajzot közöl Mohére-ről16, sőt később tervet készít az író összes munkájának lefordí, , 17 tasara. Ekkor, 1899 és 1908 között színházi ihletettségű írásai még ritkán és rendszertelenül jelennek meg. Az említett Moliére-cikket követően majd csak 1908-ban ír A kényeskedőkről, illetve Az úrhatnám polgárról. Az első fontosabb kritikája a Taifun című Lengyel Menyhért-darabról szól , hogy aztán A sasfiók (1911), majd a Shakespeare-tanulmányok (1923) folytassa a sort. (Ez utóbbi voltaképpen a Nemzeti Színház Shakespeare-ciklusában 1923. június 19. és június 30. között bemutatott művek kritikája; így kap helyet köztük a Afikereszj, vagy amit akartok, a Hamlet, dán királyfi, A velencei kalmár, a Hear király, a Macbeth, a III. Richárd, a Romeo és Júlia, a Julius Caesar, s A vihar bemutatójáról megfogalmazott eszmefuttatások sora.) A fenti szövegek nagy részével kapcsolatban elmondható, hogy bennük Móricz nemcsak kritikusként nyilatkozik meg, hanem mondandóját az epikus valló, a tárgyától olykor elkalandozó, tágas szemléleti mezőket bejáró és mozgósító építkezése jellemzi. Ez a szövegalakítás már az 1902-es Elektra első sorai esetében is jellemző, ám A magyar színpad tradíciói, A sasfiók, az Újházi, a Reflektor és napsugár, A magyar srfinés^et válsága lapjain szintén jól szemlélhető. Ez a csapongás, a kordában alig tartható gondolatáramlás jellemzi az olyan, a drámával-színházzal kapcsolatos munkáit is, mint a Magyarosság és nem- Zetietlenség, a Buborékok, a Bornemisza Péter Elektrája, a Hevesi Sándor, az Új világ a színpadon, A népdaltól az operáig című írások. Móricz effajta szövegei (ideértve a Reviczky Gyula, a Gyulai Pál mint költő, a Csokonai 53
