Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2019. tél (5. évfolyam, 4. szám)

Tanulmány, recenzió, kritika

Vite\ Mihálj, a Lúdas Matyi, a Mikszáth Kálmán, a Kaffka Margit, az Ady, az Adj forradalma, az Aranj János írói bátorsága, a Katona József lapjait is) — noha az életmű sorozatban a Tanulmánjok I. kötetben szerepelnek, a szó szoros értelmében véve nem tanulmányok. Sokkal inkább távlatos esszék, amelyekben az adott mű vagy szerző alapos ismerete és a róla gondolkodó író olykor széttartó gondolathullámai a maguk parttalanságában örvénylenek elő.

Az általunk tüzetesen exponált anyagban, a néhány előadás-kritikában illetve színészarcképben jól látszik az az alkotói magatartás, amely nem tud és nem is akar gátat szabni a minduntalan feltoluló, a fő témához hol szorosabban, hol lazábban kapcsolódó eszmefuttatásoknak.

Eme alkotási mód jellegzetes példája a Nyugat 1911. december 1-i számában megjelent cikk, A sasfiók, amely átmenetet képez az emlékezés, a naplójegyzet, az elbeszélés és a színikritika, továbbá az ebből kinövő elméleti fejtegetések között.

A szöveg elbeszélője egy 1910 őszén Párizsban tett látogatást idéz, amikor a Sarah Bernhardt színházában feleségével megtekintette A sasfiókot. (A darab Edmond Rostand 1900-ban született ötfelvonásos verses drámája, amely Bonaparte Napóleon és Habsburg Lotharingiai Lujza főhercegnő egyetlen fiáról, II. Napóleonról szól, aki 21 éves korában,! 832. július 22-én hunyt el.) Móricz Rostand nevét nem írja le a cikkben, de a terjedelmes, magyarul Ábrányi Emil fordításában 1902-ben megjelent mű hosszú és terjengős, bár látványos előadása alkalmat nyújt arra, hogy a látottak alapján eltöprengjen a francia s a magyar művészet és közönség közötti különbségekről. Ez pedig ihletet ad neki ahhoz, hogy kialakítsa saját drámaírói elképzeléseit.

Az írás novellisztikus kettős felütése előbb a színházlátogatás körülményeit, s az emlékei közé feltoluló Blaha Lujza-nótát, a Csipkés a sfillő levelét idézi, majd következik egy (Ady elragadtatott Párizs-jellemzését idéző) városleírás. A körültekintő előadás-ismertetésbe minduntalan belevillan a lelkes közönség reakcióinak rajza. A dinamikus tapsvihart generáló produkció hangulatában azonban Móricz önmagát láttatja, aki magyarként, népe, nemzete súlyos történelmével a vállán képtelen belefeledkezni a látottakba. Éppen azért, mert magyar. A mű azt az ellentmondást ragadja meg, amelyet az író a nézőtéren átél. Azt a pillanatot mutatja, amelyben a„színészek maguk is eleven lángokká szökkennek, és bennem is megdagad a lélek és elolvadok”, amikor „maga a Sasfiók sarokba vágja a l’art pour Part minden fékét, és kiáll a rivaldára, és minden szót külön rivali bele a szenvedélytől vörös nézőtérbe.”“

Szemlélve a fergeteges játékot, Móriczban fölrémlik:,,[h]ol a magyar irodalom, amely hangot akarjon adni, így! a nemzet legbelsőbb, legizzóbb lávaforrongásának?” 3 S az előadás (és a cikk) csúcspontján, amikor úgy érzi, „a magyar közönségnek nem kellene ez a vérlázító komédia” — íródik le a patetikus felkiáltás: „Magyarságom tudatára ébredtem, s megsemmisült gyötrődéssel zsugorodtam kicsire, semmivé!”“ Mert ott, a Théátre Sarah Bernhardt földszintjén, a francia gloire-t ünneplő szenvedélyes publikum soraiban ülve világosul meg előtte (a távlatos történelmi-kultúrtörténeú eszmefuttatások közepette): „A mi múltunk nem a hőskor, jövőnk nem a politika. A mi létünk itt van az emberi élet belső kulturálásában. A mi őseink nem a jambusos történelmi daliák: hanem a kedves öregek, akikből lettünk, akiknek az életét folytatjuk, s akik itt a szemünk láttára, egyenként hullanak le, mint az őszi nagy platánlevelek. Akik azt tették, amit mi: éltek; a lehető legjobban s legszebben, betöltve emberi keretüket.”“5 54