Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2019. tél (5. évfolyam, 4. szám)
Tanulmány, recenzió, kritika
egy elit, amely a készséget akaratba önti. És épp ez parallel Arannyal: ahogy - mondja - a nép képességeit felhasználó értelmiség ,,[a]ránytalansága visz gyakran pusztító kalandba, vagy akaszt el a fejlődés alacsony fokán”(vagyis mondhatnánk a szokványos tragédia elméletek kontextusában: a túlkorán jött hősök és a túlkésőn jött hősök tragédiája képében), azaz az elit és/vagy értelmiség inkongruenciája folytán, de végül - s itt tér rá feltehetőleg Aranyra — : „vannak írók, akik képességeik javát sosem dobhatják egy hozzájuk méltó vállalkozásba” (lm. uo.). Azaz én úgy kokrétizálnám ezt a megállapítást, hogy Ajrany tragédiája abban rejlik, hogy olyan — Jung terminológiáját használva - perszónákat kényszeríttettek rá vagy kényszerített magára, ami nem volt kompatibilis az ő képességeivel, vagy belső adottságával. A Jung-i elmélet szerint ez örök infantilitást jelent, azt, hogy a jellemfejlődésben nem voltunk képesek levetkezni a magunkról ezeket a hozzánk nem illő szerepeket. Vagyis Alanynak nem Magyarországon kellett volna élnie, ha a képességeinek megfelelő társdalom hiányzott. Gondoljuk meg: egy Baudelaire 1857-ben publikálja a Romlás virágait. És, mondjuk, hasonlítsuk össze az Utalás problemetikáját, ami a világot végig járva azzal zárul: „Halál vén kapitány..., „mindegy pokolba, égbe, csak az ismeretlen ölén várjon az új!”, mondjuk egy olyan nagyon Arany Jánosos összegező verssel, mint a Mindvégig, ahol a lantban a halállal szemben is vigaszt talál? S hol van az egész Romlás világának a horizontja az egész Tolditól (ld. Rónay, 1974.) vagy a Buda halálától! Ott a droggal is megküzdő, prostituáltakkal érintkező, a nagyvárosi tömegtől irtózó és modernitás megteremtő költő, itt pedig egy nemzet terheit magára erőltető, elveszett népi eposzokat újrateremteni akaró, tisztességes paraszt, aki mérhetetlen tehetségével európai műveltségi szintre emelkedett, de aki városi körülménynek közé kényszerült, ahonnan is viszszavágyik a falujába. Hol van itt párhuzam, minden Sőtér és Németh G. Béla azon erőlködésére ellenére, mellyel különösen az O szikékben felfedezzék a polgárosult költő valóság, sőt kapitalizmus-ellenességét. Azt mondom: Aranynak - Németh Lászlót követve — Franciaországban kellett volna megszületnie, hogy a képességeinek megfelelő formát találjon. Ezt kapisgálta is különösen az Őszikékben, azért is szereti minden értelmező ezeket késői fanyar, modernebb verseket, mert ez arra felé mutat, amivé lehetett volna Arany, ha az lehetett volna, aki a volt. S ez a perszóna, amihez ragaszkodott haláláig, a népnemzeti irodalmi irány, vagy ha tetszik a Petőfi Sándor volt. Ámde ez, bár önkényszerített, de szükségszerű ragaszkodás volt: mert a magyar társadalom nem tudott túllépni a 48-as tragédián. Mert nem lehetett túllépni: amikor is már elkezdődött, az anticipálódott a Trianoni tragédia (tessék megnézni Kemény Zsigmond Forradalom után-ját, aki már 1850-ben előre vizionálta, ami bekövetkezett), tehát hogy az összes nemzetiség, akiket a magyarság évszázadok folyamán befogadott, mind szembefordultak velünk és szét akarták szaggatnia Szent István-i Magyarországot, de főként az, hogy ennek elkerülésre kénytelenek voltunk kiegyezni az osztrákokkal, lemondani a nemzeti szuverenitás egy részéről (a közös ügyek): nos, ez az a történeti helyzet, amiben megszülettek az olyan versek mint a Walesi bárdok, meg a Szondi két apródja. Ezek egy olyan hazafiság rekvizítumai, melyek elavult eszményeket követnek: elavultak, mert közben, tehát miközben a magyar hősiességről szólnak, egy olyan világban élünk, amely kapitalizálódik, amely már par excellence nemzetközivé válik, ha tetszik: kozmopolitává Arany kozmopolita költészete ellenére!) lesz. Ráadásul ez kapitalizálódás, mint majd Erdei mondja, „ridegebb formákban” ment végbe, 32
