Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2019. tél (5. évfolyam, 4. szám)
Tanulmány, recenzió, kritika
mert bármennyire is igyekszik bizonyítani Hanák Péter a hazai tőke, mint az eredeti tőkefelhalmozás bázisa hazai, noha zsidó kézben volt (Hanák, Közép-Európa mint történeti régió az Újkorban, in: Hanák,1986, 15-25), de nem ez a lényeg, hanem az, hogy a kapitalizmus per definitionem lényegében nemzetközi. Azaz nem szereti a nemzeti korlátokat, ami ha másban nem is, de abban ma is látszik, hogy az Európai Unió milyen nehezen fogadja el a nemzetiségi autonómiákat. Azt, hogy egy új világ jön, olyanok jelezték előre, mint Vajda János, aki az Önbírálatban (1860-ban) már megmondta, hogy az egész világ racionálisabbá (ahogy ő mondja: „észműibbé”) vált, s ezért a nemzeti gúnyát vagy le kell vetni, vagy benne meghalni (ld. Vajda, 1971, 5-75.), vagy a pozitivista Pulszky Ágost, a hazai szociológia atyja, aki pedig a történeti társadalmakról 1885-ben felállított elméletében azt vizionálta, hogy a korának, a nemzetiségi társadalomnak után fog következni egy nemzetközi-gazdasági társadalom, kb. úgy ahogy most kinéz például az Európai Unió. De hogy egy ilyen gondolatnak mennyire nem volt helye, mutatja Gyulai Pál recenziója Vajdának az Önbírálat című előbb hivatkozott munkájáról (Gyulai, 1961. 60-78.), aki a hosszú recenzióban annyival intézi el, hogy „egy nemzetet, saját nemzetét gyalázó pamflet”. Természetesen, mint az Arany-Gyulai-féle népnemzeti irány koronázatlan tekintélye. De nem akarjuk azt mondani, hogy tévedett: neki igaza volt a látszat, a felszín szerint. Ha tetszik: látszat volt, de szükségszerű látszat, hogy most a magyar nemzetet kell megvédeni. Mit lehetett volna mondani, ha mindenfelől megtámadnak. A becsületes ember ilyen helyzetben csak egyet tehet: odarohan és védi a nemezét. Ezt tették Gyulaiék. Hogy azonban itt valami anakronisztikus van, azt persze a nagy költő megérzi. Ezt tette Arany a Nagyidai cigányokkal. Joggal nevezi ezt Németh László Arany „legigazibb költeményének”, ugyanis ebben „a magyar léleknek egy mélyebb rétege mond itt kritikát a felületesebb fölött, a tehetetlen erő kacag a satnya akaratra, a magyar öngúny költeménye ez, Don Quijote kicsiben”. (Németh, 573). De ez, hogy tudniillik a nemzet bázisa vagy képessége mond itt kritikát a nemzet felületesebb része felett — ahogy fejtegeti , nos, mindez egy utólagos tisztán látás eredménye, a korból kilépett értelmiségi ítélete a kor felett. De ott, bent a korban hiányzott a belső — ha tetszik - népi erő, ami a modernizációs akaratot alátámaszthatta volna. Mert így igaz a hegeli mondás: senki nem lépheti túl a saját korát, csak absztraktan fogalmazhatja meg a jövőt. Mert mi lett volna, ha valaki, egy nagy tömeg a Vajda János-i vonalat követi, vagy Kossuth híres Cassandra levelében foglaltakat, amit a Kiegyezés alkalmából írt Deáknak. Hogy tudniillik Magyarország Ausztriához kapcsolatára Ausztriával fogja összeomlatni a történelmi Magyarországot. Bibó István, aki később szembenézett ezzel a kérdéssel, tudniillik azzal, hogy miért mentek bele olyan kiváló szellemek a kiegyezésbe, mint Deák Ferenc, Kemény Zsigmond, Eötvös József, vagyis „ők és a hozzájuk hasonló éles elméjű gondolkodók nem vették észre a kiegyezésnek ezeket az ellentmondásai, melyek az értelem számára nyilván akkor sem voltak rejtettebbek, mint ma?” (Bibó, 1986, 588.). S a válasza erre az, hogy „A független, alkotmányos, nemzeti monarchia követelése magában foglalta a monarchia felrobbantásának követelményét, márpedig Deák, Eötvös és Kemény, akik az egész nemzettel együtt a forradalmi harc bukásának és feleslegesnek érzett vérpazarlásának a benyomása alatt voltak, ezt a következményt nem merték vállalni”. A másik követelmény pedig az lett volna, hogy fogadják el a népek önrendelkezési jogát, vagyis azt, hogy Magyarország kisebb-nagyobb mértékben 33
