Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2019. tél (5. évfolyam, 4. szám)
Események, évfordulók
Még aznap úttakeltem. Mikor hosszú, hetekig tartó fárasztó utazás után Bagdadba érkeztem, eszembe jutott az idő, amikor először életemben boldogan, ifjan vágtattam a város felé. Késő este volt, mikor Sindbadhoz eljutottam. A varázsló lámpavilágnál görnyedve olvasott egy nagy könyvben. Hellyel kínált, kihallgatott és soká vizsgálta az arcomat bölcs, nyugodt kék szemeivel. Azután elővette a tükrét és merően nézte. A fekete, csiszolt, sima acéllapon nemsokára megjelent a grófkisasszony képe. Először halványan derengve, azután mindinkább világosan és kirajzolódva. A varázsló csóválta a fejét, látszott, hogy súlyosnak találta az esetet.- A grófkisasszony sohase fog igazi könnyeket sírni - mondotta csak a gyermeke koporsóján. De hogyan lehessen gyermeke, ha nem szeret senkit és meddőséggel átkozták meg? Ölelésének fagyos lángjai nem alkalmasak arra, hogy belőlök új sarj bimbózzék. Ehhez nyugodt, állandó, termékeny melegség szükséges. És olyan emberek között, akiknek változik a szemök színe, akik sokkal jobban ismerik magukat és egymást is, hogysem hosszabb ideig zavartalanul, tiszta szerelemmel érezhessenek egymás iránt - ez hiányzik. De másképpen a megoldásra remény nincsen! Megköszöntem a Sindbad varázsló tanácsát, hazajöttem és feleségül vettem a néma grófkisasszonyt. Házasságunk első hónapjai borzasztóak voltak. Csókok közben egymás szemeit néztük és egymás arcát vizsgáltuk. Folyton az az érzés kísértett közöttünk, hogy a jövőnk boldogságát napról-napra reménytelenül végzetes biztossággal rabolja el az átok ereje.- Grófkisasszony - mondottam sokszor, mert így neveztem azután is -, el fogunk pusztulni mind a ketten anélkül, hogy csak egyszer is éreztük volna az őszinte, nagy szerelem forróságát; pedig megérdemelnénk, mert senkit nem kívánunk mást és gyermeket akarunk, hogy - miként Sindbad varázsló mondta - a halál fájdalma által megtisztuljon a szíved és igazi könnyet tudj sírni. Ó szomorúan rám nézett ilyenkor és úgy tetszett, hogy ha most könnyezne, könnye jó könny lenne. Kegyeden, hideg, hóviharos télben érkezett meg a gyermek, akit annyira vártunk s akiről tudtuk, hogy érettünk kell meghalnia. A grófkisasszony néma ajkai némák maradtak a nehéz órák szenvedéseiben is, és jóllehet az utolsó pillanatig általában nem bízott, most aggódó kis arcán láttam a reménykedést. A gyermek megszületett és olyan szép volt, hogy órákig csodálkozva néztük. Aggódva, nagy gondokban virrasztottunk álmai felett és azt terveztük, hogy mindörökre elválunk, csakhogy megmentsük a haláltól akár a saját boldogtalanságunk árán is. De a grófkisasszony maga akarta szoptatni a kicsit és csak az elválasztás után szándékozott beleegyezni a válásba. Újra rettenetes napok virradtak reánk. És még rettentőbbek voltak az éjszakák. Sokszor ébredtem reá, hogy a kisasszony gyertyavilágnál ül a tükör mellett és nézi a szemeit. Azt nézte, vajon tudna-e sírni. Mikor megkérdeztem, hogy miért nem alszik, kétségbeesett némasággal borult reám. Szerencsédének voltunk. El voltunk átkozva. A gyermek pedig fejlődött, szépült, növekedett; vártunk, szenvedtünk és nem tudtuk, mitévők legyünk. Már jól a nyárban jártunk, amikor egy hajnalon a kisasszony sikoltása ébresztett fel. A gyermeket tartotta a karjaiban. És elém tette az ágyra. 133
