Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2019. tél (5. évfolyam, 4. szám)
Események, évfordulók
A kicsiny test hideg, élettelen volt.- Meghalt - mondottam és ha tudsz sírni, hát most kell sírnod. Elpirult és mereven nézte a kis halottat. Felugrottam, felöltöztem, elmentem koporsót rendelni. Hazajöttem délben. A kisasszony szemei könnytelenül bámultak a gyerekre. Hazajöttem este. A kisasszony szemei szárazak voltak. Akkor azt mondtam:- Még az éjjel temetni visszük a gyermeket. Ez a kötelességünk. Bólintott és sietve gyászruhába öltözött. Kocsit hozattunk, kiloptuk a koporsót a sötét lépcsőházon át és térdeinkre véve, elindultunk. Az éjszaka sötét volt és csillagtalan. Körülöttünk néma nagy földek lapultak és hallgatóztak. Szótalan, mozdulatlan némaságban bámultunk a levegőbe, eltelve fojtott, nyugtalan bánattal. Meddig utazhattunk így, nem tudom. Egyszerre váratlanul egy folyó keresztezte az utunkat. Most megállottunk, a kocsit elküldtük és csónakba szálltunk. Eloldottam a kötelet. A csónak gyorsan úszott lefelé a folyón. A sötétben halványan derengett felém a kisasszony sápadt arca és egymásba kulcsolt fehér ujjai. Ismereden, félelmes partok között vitt bennünket a víz. Magas, rideg sziklák meredeztek kétoldalt. A barlangokban lakó gonosz szellemek előbújtak, utánunk repültek, belekapaszkodtak a csónakba és fölöttünk lebegtek. Hétszer megfordítottam gyűrűmet az ujjamon. Nemsokára szemben az ég alján valami gyenge világosság kezdett derengeni. És azután, mint valami nagy csodalámpa, felbújt az égre a hold. A part mellé kormányoztam a csónakot, kiszálltunk és gyalog vittük tovább a koporsót. Hosszú gyaloglás után országútra értünk. Ismereden út volt. A fejünk mellett minden percben nagy denevérek suhantak el. Reszkettünk a borzalomtól, mely jeges ujjaival simogatta a hátunkat... És észrevettem, hogy a testünk a holdfényben hármas árnyékot vet. Nekem is három árnyékom volt, a kisasszonynak is; de a kis koporsónak nem volt árnyéka.- Álljunk meg - mondottam -, meg kell ásni a sírt. A körmeinkkel, mert nincs más ásószerszámunk. Letérdeltünk a földre és mind a ketten dolgozni kezdtünk. Meddig ástunk, nem tudom. Mikor a gödör elkészült, esteledett; a levegő fagyos hideg volt és hó esett. A hópelyhek belepték a vállainkat, a hátunkat és nagy koszorúban helyezkedtek el a kisasszony kalapján.- Most már elföldelhetjük a koporsót - mondottam és lassan beemeltem a gödörbe a kis fekete szekrényt. A kisasszony szemei e pillanatban könnyezni kezdettek. Mintha ezer és ezer gyémántcsepp hullott volna a koporsóra, bőven ömlöttek. A gödörben elolvadt a hó, a föld átnedvesedett, megpuhult és sóhajtást lehelt ki magából. Pár perc alatt betemettem a sírt, azután fölálltam. Odaléptem a kisasszonyhoz és átöleltem. Néma szép ajkai gyengéden megnyíltak és csókjában érezhettem, hogy az átok elmúlt rólunk.- Újra fogjuk kezdeni az életet - mondottam. Boldogan intett és elindultunk a havas hideg estében hazafelé. * 134
