Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2019. tél (5. évfolyam, 4. szám)

Események, évfordulók

hettem; a grófkisasszony az ablakban ült egy ingben, szemei az ég felhőit nézték, éppen úgy, mint amikor először láttam. Megrezzent, mosolygott és egy széket tett ki az ablakon. Nyugodtan fölkúsztam és benntermettem a szobában. A kisasszony átölelt és az ölelése olyan heves, ernyesztő, vágyó, fájdalmas volt, mint egy görcsös fejfájás. Leültem, és távolról kémleltem a szemeit. Térdig mezítelen lábait kinyújtotta és megilletődve nézett reám.- Kisasszony - mondottam -, még nem érkezett el az idő. Most egy ideig úgy kell szeretnünk egymást, mintha én a fiad lennék s te nekem kislányom.

Fölvillanó szemekkel integetett, hogy jó lesz, azután kézenfogott. Egy sor szobán mentünk keresztül, amelyek mind el voltak sötétítve. Végre kettős ajtóhoz értünk. Egy apró villamos lámpát gyújtott meg és valahonnan a küszöb alól előkereste a kulcsot. Csikorogva pattant föl a zár. Hatalmas terembe léptünk, amelynek tükörfalai voltak. A grófkisasszony eltűnt mellőlem, de a tükrökben száz és száz más volt helyette. Szinte tolongtak, annyian voltak; egy egész sereg egyforma lány tekintett reám köröskörül. Mindannyi mezítelen. Itt fölemelt karokkal állt az egyik, ott a másik a háta megett fonta össze a kezeit. Mindannyinak másképpen csillogott a szeme és különböző volt a tekintete. Szédültem és féltem, de elhatároztam, hogyha már idekerültem, bátran meg fogok küzdeni mindennel. Az egyik sarokban ráakadtam a kisasszony egy képére, amely jobban tetszett minden másnál. Lehajtott fejjel meggörnyedve állott és szemei oldalról nézve egészen világos kékeknek látszottak. Jól megnéztem. Ez a szem könnyes volt. Közelebb léptem. Nem kép volt, hanem az igazi grófkisasszony. Hamar elővettem kis kristályszelencémet és mikor a gyémántos csepp lefutott az arcon, az állnál fölfogtam és gondosan eltettem. Azután kimentünk vissza a kis szobájába.

Már alkonyodott. Valószínű, hogy a tükrös teremben veszett el annyi idő észrevétlenül. Felöltözött, megigazította a haját és fölírta, hogy elkísér, mert az övéi csak késő este fognak hazajönni. Elmentünk a vasúthoz, megmondtam neki, hogy mindjárt a varázslóhoz fogok menni és megvizsgáltatom a könnycseppet, mert ettől függ minden. Erre ezt írta fel:- Imádkozni fogok, hogy a könnyem jó legyen és hogy a szívem megszabaduljon az öreg hercegnő átkától.

Szemei egész estén világos kék színűek voltak és az arcára szomorú, márványos fehérség helyett valami gyenge, de igazi rózsaszín ült.

Mikor a vonat elindult velem és láttam a grófkisasszonyt, amint egy petróleumlámpa alatt szomorúan, kedvesen integet felém, szentül hittem, hogy a könnye jó könny. Pedig nem volt az. A varázsló, mikor odaadtam neki, megkósolta és már akkor mondta, hogy nem bízik hozzá. De azért elvégezte pontosan a többi szabályszerű vizsgálatokat is. Különböző színű folyadékokból egy-egy cseppet kevert hozzá. Ha a könny jó, akkor átlátszó fehér lesz a keverék, de ha nem, akkor elsötétedik. A varázsló kis vizsgáló poharában majdnem megfeketült a folyadék.- Attól félek - mondotta -, hogy terád is átragadt az öreg hercegnő átka.

Rámnézett, azután egy tükröt tartott elém. Rémületes volt, amit láttam; barna szemeim kékesen fekete idegen színben csillogtak.- Sok dolgot tudok - mondotta a varázsló igen komolyan -, de a gyógyításodat a földkerekségen csak egy ember vállalhatja el: Sindbad, a kétszázéves bagdadi varázsló. Menj hozzá, de sietve.

132