Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2019. tél (5. évfolyam, 4. szám)

Események, évfordulók

Egy saroknál hirtelen megláttam. Nyugodtan nézett a távolba, kissé előrehajolva. Ravasz és csúfolódó mosoly volt az ajkain.- Nem vártál rám, grófkisasszony - mondtam neki de nem haragszom reád, mert mint magam is tudom, nem szeretsz és nem is fogsz szeretni.

Nyakamba csimpaszkodott és az ajkait kínálta.- Azt hiszed, kérdeztem, hogy ez elég kárpótlás azért, hogy annyit kerestelek. Te elbújtál és azt akartad, hogy később annál jobban essék a csókod. Kevésre becsülnélek, ha ily körülmények között elfogadnám, mert akkor bele kéne nyugodnom, hogy nem tudsz sírni, ez pedig a legrosszabb, amit csak egy szép nőre mondani lehet.

Arca mozdulatlan komolysággal fordult felém. Zöldes szemeiben most sárga és piros lángocskák táncoltak. És egyszerre mintha húsz évet vénült volna az arca. Azután intett, hogy írni akar. Ezt írta:- Vőlegényemnek, a halott hercegnek anyja elátkozta a szívemet, mert nem sirattam meg a fiát, amikor meghalt.- Meg kell szabadítanod magad az átoktól! - mondottam.

Kérdőleg nézett reám.- Egy könnyet, egyetlenegy könnycseppecskét kell sírnod miattam. És le kell mondanod arról, hogy én valaha is sírjak miattad.

Alázatosan integetett és a mellére horgasztotta a fejét. Elevesen megdobbant a szívem: az arca e pillanatban olyan üde és fiatal volt, mint egy kis leányé. Az írószereket kérte:- Ma egész délután tükörbe néztem és azon gondolkodtam, hogy a szépségem el fog múlni.- El fog múlni - mondottam -, mert nem szereted a gyermekeidet, akiket hordozni fogsz.

Újra írt:- Sohasem fogok gyermeket hordozni.

A papirost mindjárt visszavette és apróra tépte, mintha megbánta volna, amit írt.- Grófkisasszony - szólottám -, várni fogsz reám, ha máskor jövök?

Bólintott, hajából kivette az egyik hervadt rózsaszínű rózsát és ideadta. Gyengén átöleltem, engedékenyen hozzámsimult és a fejét - egy pillanatra - ráhajtotta a mellemre. Azután elváltunk.

Hazautaztam. Elmúlt egy hét, két hét. Elmúlt a nyár és nem láttuk viszont egymást. Azt írtam a kisasszonynak, hogy várnunk kell, míg az átok magától elmúlik a rossz, kemény kis szívéről. Azt írta, hogy maga is belátja ezt, s szívesen várni fog miattam, imádkozni fog és minden pénteken hétszer meg fogja mosni a lábait madárvértől pirosló meleg vízben.

Egy napos hideg októberi délutánon végre elutaztam, hogy megnézzem, mi van a kisasszonnyal. Nem várt, nem tartotta meg az ígéretét. Megkerestem a kertet, ahová azon a reggelen elkísértem. Átvetettem magam a kerítésen. Elhagyottak voltak az utak, száraz levelek csörögtek a lábaim alatt, emberi lábnyomot sehol se láttam. A fákon még óriási almák és őszibarackok mosolyogtak, a nagy kék és sárga szőlőfürtök kövéren pöffeszkedtek a levelek között, és amint előre haladtam, a fák közül egy kicsiny, de nemes szépségű kastély bontakozott ki. Az ajtók mindenütt csukva voltak, mintha kihalt volna a ház. Körüljártam az épületet. A hátsó homlokzaton félig nyitva volt egy zöld zsalus földszinti ablak. Benéz131