Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2019. tél (5. évfolyam, 4. szám)
Események, évfordulók
szemöldökeit. Majd a karomat kérte. Kimentünk a templomból. Már reggeli harmat szállt. A holdfény fehéren és tisztán szóródott szét a fákon, az úton és a kisasszony arcán. A bokrokból, a messze feketéllő tölgyfaerdőből és a fűszálakból hatalmas lenyűgöző tömegekben bújt elő a föld szent ereje és nagy hullámokban terjedt szét mindenütt. Hideg volt. Megállt egy kertajtó előtt, a kezét nyújtotta. Hideg és ruganyos kis ujjai hevesen reákapcsolódtak forró kezemre, azután belebbent az ajtón és belülről elreteszelte. Tovább mentem néhány lépést, de mindjárt meg is állottam. A kerítés keresztfáján állva és felül a hegyes karókba megkapaszkodva, a leány merően nézett rám. A vonásain megdöbbentő pajkos és komolytalan rosszaság mosolygott. Néma ajkai mozdulatlan konoksággal szorultak össze és a hideg holdfény pontosan kirajzolta fekete boglyas hajának árnyékát a szemöldöke alatt. Közelebb léptem és belenéztem a szemeibe; csodálkozva és hihetedenül kémleltem a tekintetének rejtett sugarait.- Grófkisasszony - mondottam -, olyan szép vagy, hogy száz esztendeig szeretnék itt állani és csak téged nézni. Néma ajkai barátságosan elmosolyodtak és legyezőjével búcsút intett. Kalapommal szívesen üdvözöltem, mire eltűnt a gyümölcsfák sötét lombjai közt. Keleten már hajnalodott, a fák és bokrok fekete foltjait fénytelen kék derengés aprózta el és lyukgatta át. A vasúti állomásra kellett sietnem és azalatt gondolkodhattam a grófkisasszonyról. Ebben az órában nem szerettem őt, mert azt hittem, hogy sohase fog tudni szeretni, és elhatároztam, hogy inkább lemondok a csókjáról. Megváltottam a jegyemet - magam voltam utas - és hazautaztam Budapestre. Mégis a Keleti pályaudvaron bérkocsiba ültem és a varázslóhoz hajtattam, aki Budán lakik. O maga nyitotta ki a kaput.- Tudtam, hogy jönni fogsz - mondotta -, a grófkisasszony miatt.- Igen - feleltem -, őt akarom most legjobban és azt hiszem, még gyermeket is szeretnék tőle, de hidegek és ruganyosak az ujjai és a szemeinek változik a színe, a szíve pedig hideg és gonosz.- Erről majd beszélünk - mondta a varázsló és bevezetett a szobájába. Leültetett és hosszan, merően nézett reám. Végre megszólalt:- A néma grófkisasszonyt még soha senki se látta sírni, de ha egyszer látni fogod a könnyeit, akkor hozz belőlük nekem, meg fogom vizsgálni. Átadott egy apró kristályszelencét és megmagyarázta, hogy kell a könnyeket eltenni. Elbúcsúztam és gyalog a Lánchídon keresztül visszamentem Pestre. Nehéz napom volt. Sok fárasztó és türelmet kívánó munka, sok üres, hosszú óra. Meleg dél, étvágytalan ebédelés, szívdobogásos álmos délután. Öt óra felé jutottam haza. Megfürödtem, megborotválkoztam és átöltöztem. Amikor kihajtattam a vasútra, csodálatosan szépnek, kedvesnek láttam a várost és fiatalnak, boldognak éreztem magam. Mintha a testem egészen könnyű, csaknem súlytalan lett volna. A szívembe egészség és tisztaság költözött, minden, amit magam körül láttam, magától értetődőnek, jónak és érdekesnek tetszett. Hosszú ideig hiába kerestem a kisasszonyt; bejártam a mezőket, országutakat és bementem a városba is. A korzón sétálók között sem volt. Aggódtam és türelmetlenkedni kezdtem. Még néhány órám volt csak, az éjjel aludni akartam. Késő este csüggedten és szomorúan bandukoltam a vasút felé. 130
