Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2019. tél (5. évfolyam, 4. szám)
Események, évfordulók
lamivé válik, valamivé fejlődik és ez a folyamat maradt el. Nem tartom magam a Nyugat ötödik nemzedékének, de mindenképpen alkalmam volt nagy versenyzők között haladni. Ha nagyok a példaképek, nagy emberek vesznek körül: más szintű az irodalom” — mondta a szerző, aki szerint a diktatúra a fejlődési lehetőségtől is megfosztotta az írókat, költőket. „Ebből nagyon nehéz kikeveredni, és a diktatúra után kaptunk még húsz-harminc évet, hogy megmutassuk, mire lettünk volna képesek” - tette hozzá. Markó ugyanakkor az esszében a kitörési lehetőséget látja, akár a diktatúra szorításában is, mert az — a jó értelemben vett öszvérműfaj —, amely a metafora eszközeivel bármikor élhet, szemben például a kritikai és tudományos műfajokkal. Bállá Zsófia is használta ezt az eszközt a diktatúra idején, hogy kijátssza a cenzorokat. Markó ezért is ajánlja a téma kapcsán azt a „prózaverset”, ami a vízhiány idején való fürdőzésről szól. Ez ugyanis szerinte az egyik olyan írás a kötetben, amely a diktatúra természetét mutatja meg. Markó nem választaná le Bállá esszéit a költészetétől, hiszen szerinte ugyanazzal a dilemmával küszködnek, és amelyre választ ad a költő híressé vált verssora: „Ahogyan élek, az a hazám”. Ebből az esszékönyvből az derül ki, hogy ez mégsem ilyen egyszerű válasz arra a dilemmára, amely néha úgy jelentkezik Bállá Zsófiánál, hogy: „Graz miért nem Kolozsvár? Kolozsvár miért nem Graz?”, máskor pedig a Budapest és/vagy Kolozsvár kettősségben. Markó szerint azért is nagyon jó ez a köteteim, mert arra utal, hogy a szerző azt kutatja, hogy „ebben a kárpát-medencei és kelet-közép-európai ellentmondáshelyzetben, a darázs fészkében, hogyan lelheti meg a maga helyét a költő”. Markó szerint azért nem lett egyszerűen „darázsfészek” a kötet címe, mert ebben a formában arra utalhat, hogy a darázs fészkében élünk, de nem vagyunk darazsak. Bállá Zsófia számára a köteteim arra is utal, hogy a forradalom előtt az emigrációt említeni egy olyan érzés volt, mintha a darázs fészkébe nyúlt volna az ember. „A darázs fészke az, amiben élünk, és talán egész Kelet-Közép-Európára érvényes a mai napig. Nem abban a vonatkozásban, hogy menni vagy maradni - bár ez sem elhanyagolható kérdés tájainkon -, hanem abban az értelemben, hogyan próbálnak kialakítani komoly és ránk szabott demokráciákat. Ez egy nagyon lassú és nehéz folyamat” — mondta a költő, aki azt fejtegeti, hogy ő egy svájci ösztöndíj közben látta, mennyi odafigyelést igényel egy demokratikus rend fenntartása. Markó néha úgy érzi, a jelen állapotokat úgy lehet a legjobban leírni, hogy: „meghalt a diktatúra, éljen a diktatúra!”. Ez a közérzet azonban a kilencvenes években még nem létezett. Ennek az esszékötetnek a központi kérdése, amennyiben van ilyen, akkor az az identitáskeresés kérdésköre a költő szerint, amire Bállá folyton vissza-visszatér benne. Felvetését azzal indokolja, hogy van benne egy hosszú esszé, amely azt fejtegeti, hogy melyek az erdélyi írók sajátosságai, milyen az életmódjuk és mennyire sikerült integrálódjanak a magyar irodalomba. Markó itt azt is megjegyezte, hogy számára nem mindig rokonszenvesek az Erdélyből kitelepült írók visszaemlékezései vagy visszautalásai a romániai körülményekre, mivel sokszor egyfajta önfelmentésnek, magyarázkodásnak látja, bár elismeri, hogy emberileg teljesen természetes, hogy valaki próbálja megmagyarázni, hogy itt már leheteden volt élnie és ezért kellett Budapestre vagy bárhová elmennie. Ebben a könyvben pedig pont az a rokonszenves a számára, hogy nem érzi ezt a tendenciát. Bállá nem felmentést vár, hanem definíciót keres a jelenségre. A centrum és a perifériák kettősségében létezik az irodalom. Mészáros Sándor szerint azért fontos, amit Markó és Bállá fölvetett, mert ebben a térségben a mai diskurzusokat is 124
