Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2019. tél (5. évfolyam, 4. szám)
Események, évfordulók
alapvetően egy esszencialista identitásgondolat hatja át. „A mostani politikai diskurzus az etnonacionalista magyarságképében érdekelt, vagy ezeket hangoztatja. De a valódi problémát az okozza, hogy általában a fejünkben is ez van. Például a rendszerváltás is arról szólt, hogy lehet-e egy kommunista kutyából demokratikus szalonna? Ugyanígy az erdélyiséget is sokan esszenciálisán, a ’30-as évek Németh Lászlója és a karakterológiának a bűvöletében látják. Vagy egy irodalmi párlatot akarnak, meg akarják mondani, hogy milyen az a magyar irodalom” — fejtegette Mészáros. Mészáros arra a kérdésre, hogy miért nem fogadja be az erdélyi irodalmat a magyarországi, azt felelte: mert az soha nem egy hagyományból van, mindig van deficit és nincs megértés. Szerinte az erdélyi magyar irodalmat mindig is nagyon mostohán kezelték, és nagyon kevés fontos értéke ment át Magyarországra. Ezt azonban Bállá nemrég szóvá is tette egy, a kötetben is szereplő, sokat vitatott esszében, aminek A vers hazája a címe. Ez sok kritikát váltott ki, lévén az az alaptézise, hogy a magyar kultúra a ,20-as évek óta egyre jobban bezárkózik, és hogy amellett, hogy a világirodalomból egyre kevesebbet szív fel, a saját határain se néz túl, így a határon túli irodalom is nagyon alulreprezentált. Markó Béla szerint tagadhatatlan, hogy a nyelvünk és a kultúránk a centrumban alakul, ez azonban egyáltalán nem biztos, hogy jó. Babits Mihály számára például szibériai száműzetésnek tűnhetett Fogaras is. „Én viszont Kézdivásárhelyen nőttem fel, az 80 kilométerrel még keletebbre van Fogarasnál. Van centrum és van periféria, de azt hiszem, ez a német kultúránál nem pontosan így volt” - ecsetelte Markó. Mészáros arra hívta fel a figyelmet a téma kapcsán, hogy a szövegek és az intézményrendszeri világ nem egészen egymástól függetien. Tény az, hogy a Trianon óta és a mostani időszakban is „a határon túli irodalmi centrumok elgörbültek”. Nem a minőségek és szövegek, hanem hogy milyen erővel tudnak jelen lenni. Másrészt, bár a távolság lecsökkent, ezek olyan társadalmak, amelyek tele vannak kibeszélt és kibeszéleden traumákkal. A kölcsönös lenézés kultúrája van jelen. A magyar irodalomban Mészáros szerint mindig valaki mértékadó akart lenni, nem pedig a különböző ízlésvilágok kölcsönös megértésére, összekapcsolásra törekedtek. Markó szerint ez egy nagyon fontos gondolat, és ezzel az is együtt jár, hogy valakik mindig felállították az értékrendet. Ugyanakkor 1989 után az erdélyiség is mást kezdett jelenteni, mint előtte. Azelőtt nemcsak külön államban éltek a szerzők, hanem az az ideológia határozta meg őket, hogy különböző és sajátos az irodalom is, amit művelnek. Az erdélyi irodalmat például itthon külön tankönyvekben tanították. „1989 előtt nyilvánvaló volt számunkra, hogy ez egy olyan kényszer, amitől meg kell szabadulni, és ki kell alakítani egy egységes magyar irodalmi szemléletet”. Markó szerint ,89 után megváltozott a helyzet, most nagy szükség lenne egyrészt az integrációra, például hogy Aprily és Dsida is bekerüljön az egységes kánonba, Babitsékkal és a Nyugattal együtt tárgyalják őket, ne függelékekben jelenjenek meg csupán. Másrészt erőssége is van az erdélyiségnek, másként alakult az irodalom, más kultúrákkal, nyelvekkel volt kapcsolatban. „Nem hiszem, hogy az lenne a kérdés, hogy úgy leszünk egységesek, hogy elveszítjük ezt a sajátosságot. Ehhez viszont az kell, hogy azok, akik az értékrendet alakítják, valami módon ezt a kettősséget érzékeljék, és ne csak Wass Albertet várják el Erdélytől”. „Ne csak ideológiai ürügy legyen az erdélyi irodalom, hanem élményszerű, felfedezésre váró világot jelentsen” - fűzte ehhez még Bállá. A szöveg eredeti változata a u’umtransindex.ro-n jelent meg 2019. nov. 19-én (http://mulükult.transindex.ro/?cikk=28126&valhate egy erdélyi magyar irobol magyarorszagi?) 125
