Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2018. ősz (4. évfolyam, 3. szám)

Szépirodalom

is az egyéni és közösségi létesélyekbe, a szociális és nemzeti méltányosság lehetőségeibe vetett harmonikus hit és életkedv, a kitárulkozó és értéktelített vitaiizmus intonációja irányította. Első köteteiben (Virágaik a cseresznyefa, 1955; Sirálytánc, 1957; Harmat a csillagon, 1964.) a népi környezetet a Petőfi—Arany-hagyományból táplálkozó érzékletes-erőteljes h'rai realizmus meg az illyési leíró konkrét tárgyiasság szemléletmódjával élénkíti elénk, s a könnyed népdalszerűséget a természetesség bája, a valóságközeli érzelmek meghittsége, a gyökeres hovatartozástudat, a kötődésélmény, az öntanúsító hűség elemi öröme lengi át. Az ütemhangsúlyosan ritmikus, rímes-dallamos versmenet lágy hajladozását, az egyszerre megragadó naivitást és árnyalt vallomásosságot sugárzó versbeszéd modalitását az elfogulatlan várakozás, a mesterkéletlen ragaszkodás, a hamisítatlan, genuin szülőföldszeretet átitató légköre övezi. A természet-, táj- és életképi, zsáneres megjelenítésekben, kisportrékban, idillekben, friss, üde helyzet- és hangulatrajzokban, anekdotikus-humoros eseményábrázolásokban, mesei vagy balladás történetelbeszélésekben a látványfestés érzékenysége és szemléletessége kezdettől kiterjed a gondolat, a mondandó transzparens tónusaira is, de aztán a dalforma a láttatás közvetlenségétől még inkább az átvitt, megrétegezett jelentésképzés felé mozdul, s fokozatosan a hangnem is egyre borúsabbá, tűnődőbbé, komorabbá: poétikai értelemben egyre elégikusabbá válik. A metaforikus, allegorikus, szimbolikus képi sűrítés a plasztikusan valószerű lírai szituációk intellektuális és esztétikai súlyát rendre megnöveli, azokat távlatos asszociációkkal dúsítja, jelentéssokszorozó képzettartalmakkal gazdagítja.

A hatvanas-hetvenes évek újabb verseskönyveinek (Kikapcsolódás, 1966; Függőleges lovak., 1968; Fától fáig, 1970; Szürkület, 1978; Fekete-piros versek, 1979.) nyelvezetében előtérbe kerülnek a modern szövegalkotó eljárások, a markáns (a központozást elhagyó, enjambement-okat kígyóztató) szabadvers-technikák, az idő- és térfelfogás dimenziói kitágulnak, a nagyszabású kompozíciók szövetébe intertextuális utalások, vendégszövegek, széles kulturális és történelmi jelentésmezőket bekapcsoló szövegbetétek épülnek. Kibontakozik az avantgarde jellegű mozaikos montázsvers, a szimfonikus (polifonikus) zenei struktúrájú költemény — s az összetett nyelvi alakzatok vibráló feszültségében drámai küzdelemversek, látomásos példázatversek és végső egzisztenciális kérdéseket faggató gondolati-filozofikus poémák keletkeznek. Ilyen például a Fától fáig. Benne a folklorisztikus atmoszférát árasztó eseménysor mitologikus és bölcseleti holdudvarú jelenéssé lényegül. Az esteledő erdőben elcsatangolt, elveszett lovait kereső kisfiú, akinek ijedelmes felbolydultságát, szorongató riadalmát a tudatmélyi vízióktól a játékos gyermekmondókákig minden olyanynyira reveláló lélektanisággal vetíti elénk, mintegy a létértelem-keresés őstoposzát személyesíti meg; s mint ilyen hiposztatikus vagy archetipikus példa-jelenség a kilátástalansággal, a körülmények mindennemű romlásával szemben is a botladozó továbbhaladást választja, vagyis az egyszerű lemondás, önfeladás — a semmi, a nemlét nyugalma — helyett az életelvű, az elementáris életösztönből fakadó küzdelemfolytatást. S ez az ösztökélő erő meghaladja, legyőzi az egzisztencialista okoskodás logikailag indokolható következtetéseit is (amelyek az öngyilkos „hurokhimbálás” reménytelenségét nyomatékosítják), engedelmeskedve (az esélytelenség belátása ellenére, valami abszurd „sziszüphoszi” méltósággal, „heroikus pesszimizmussal”) a nem-racionális túlélés és megmaradás parancsának - miképpen a madáchi végszituációban is a hideg értelemmel szembeszegülő, egyszerre tudatalatti-ösz-7