Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2018. ősz (4. évfolyam, 3. szám)
Szépirodalom
töni és tudatfölötti-transzcendentális ősbizalom. És hasonló megtisztító-eszméltető balladisztikus katarzisban, misztériumban részesítenek azok a mezőségi, fekete és piros színű népviseletbe öltözött széki cselédlányok is, akik az ősi népkultúra, a néptánc, a rituális szokásrendszer fenséges folyamatosságát biztosítják — szülőfalujuktól elszakadva, zene és énekszó nélkül, a nagyváros (Kolozsvár) betonjárdáján is táncra perdülve (Fekete-piros). A mégis-kitartás, a csendes helytállás, a rendületlen identitásőrzés hétköznapi apoteózisát igazolják ezek a magatartásformák, élet és halál, gyász és szerelem, „Koporsó és Megváltó-jászol” összeérő végletei között — az egyre könyörtelenebbül ember- és magyarellenes közegben, a hetvenes-nyolcvanas évek fojtogató és az elviselhetedenségig, tűrhetetlenségig fajuló romániai nacionálkommunista diktatúrájában. Az erdélyi magyarság állandósuló sorsnyomorúsága a kettős (az egyszerre emberi-társadalmi és etnikai-nemzetiségi) elnyomatás és kiszolgáltatottság kataklizmáiban: maga a szenvedés pokla volt. A totalitarizmus sovén kisebbséggyűlölő paranoiája a mindenpercnyi megfélemlítés iszonyatával sújtott milliókat. A terror, az üldöztetés, a rettegés légköre uralkodott el, félni kellett a valóságos fizikai nyomortól, éhezéstől, a hatalmi erőszakszervezetektől, szokásossá vált a besúgás, a feljelentés, a házkutatás, a megfigyelés, a házi őrizet, a telefonlehallgatás, az údevélmegvonás, az államhatósági kihallgatás és kínvallatás, egyre dühödtebben folytatódott a történelmi magyar települések, városok betelepítési-beolvasztó politikával való elrománosítása, az identitásvesztő asszimiláció felgyorsítása a drasztikus homogenizációval, a történelemhamisítással, a történelmi múlt emlékei elleni hadjárattal. Fokozódott a kisebbségi magyar kultúra intézményeinek (iskolák, egyházak, művelődési szervezetek, kiadványok) erőszakos elsorvasztása vagy szétverése, a magyar anyanyelvűség visszaszorítása, elszórványosítása, „elcsángósítása”. Vagyis a pusztító jogfosztottság és kisemmizettség, a fullasztó szabadsághiány és megaláztatás (Tőkés László szavával: az „etnikai tisztogatás”, Sütő András/a„siculicidium”, a „székelyöldöklés” mintájára képzett/kategóriájával: a „hungarocídium”) az élet minden területén. El egészen a tömeges külföldre menekülés kényszeréig, a magyarság lélekszámának rohamos csökkenéséig, s a gyalázatos teljhatalmi zsarnokság eszelős tombolásáig: a nyolcvanas évek végén a falurombolás megkezdéséig. S ebben az évtizedben Kányádi Sándor sem publikálhatott már a saját szülőföldjén, s - tiltakozása ellenére — meghívásos külföldi utazásait is gátolták. A kínzó szorongattatás összes gyötrelmes stációjával szembenéző, nyelv- és nemzetféltő, a metafizikai szubsztancialitással bíró nyelviséget védő (mint Noé bárkájába, az utolsó táj szót is behordani, s így átmenteni kívánó) költő az elégikus-rezignált számvetés, a dokumentatív-tényrögzítő lírai beszámoló, a létösszegző panaszdal, históriás és siratóének számtalan műfajtípusában örökítette meg a kétségbeesés tébolyító végső lélekállapotait. Hogy „vagyunk amíg/lenni hagynak”, s hogy „én vagyok a fehér néger/nem a bőröm nyelvem néger”. Megrendítő helyzetképek „dokumentarista” sorozatában idézi fel a „nyelvben bujdosás” kálváriáját, az omladozó templomok, fölszántásra ítélt temetők, korhadó falú öreg iskolák láttán felfakadó fájdalmat („isten csodája hogy vagyunk”), az önemésztő, önmegszégyenítő, méltóságtépázó kisemberi rémület szüntelenül ismétlődő pillanatait. Személyes és történelmi élménymotívumok, emlékmozzanatok, reflexiók hatalmas ívű kompozícióba ötvöződő szintézise a Halottak napja Becsben, ez a Mozart Rekviemének zenei szerkezetével is összevethető alkotás, amely a Nagy László-i, Juhász 8
