Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2018. ősz (4. évfolyam, 3. szám)
Tanulmány, recenzió, kritika
teljes, Arany iránti soha nem múló barátságát kifejező költeményt is tartalmaz, amelyben el van rejtve az irodalomtörténetben feljegyzett három sor: „Zeng fel a bokrok közül:/ Testem fáradt, szemeimre/Csendes álom nehezül.” Közismerten, tragikus mementóként, Mentovich (szó szerint) utolsó lehelletével írt s jellemzően Aranyra emlékező, a lesújtó halál miatt befejezeden verse volt. A vers többi része kihívó, de jószándékú, provokatív játék: a befejezetíen költemény „rekonstrukciója”, és tisztelgés a nagy nemzedék előtt („Neked pedig öreg barát,/Nyújtom hitünk örök borát./Levelet hozzád küldtem én./ [Csak próza volt, nem költemény...]”) A sok további önleleplező intertextust nem magyarázom, hiszen ott árválkodik a korpusz harmadik szövegegysége: Magyarázat Tolnai Fajos és Mentovich Ferenc írásához ez minden kétséget kizáróan, metaszövegként tárja fel és értelmezi mindazt a sok félreértést, amit aztán a szemfüles publicista egy elvetemült író csalásaként és történelemhamisításaként leplez le. Egyszerűbben: ez a harmadik szegmens irodalomtudományi értelmezést ad az előző két, talált vagy kitalált szövegnek. A tulajdonképpeni történet, az elbeszélés címe gyanakvásra adhatna okot (s ezt el is árulja a Magyarázat): tudjuk, Arany egyik első, fiatalkori prózai publikációjára utal, ily módon azonnal afféle idézőjeles olvasási mód felé tereli a figyelmet. Stílusa megtévesztően emlékeztet az örökösen indulatos, történetmondását nem egyszer személyeskedő vádakkal, érzelmi kitörésekkel megszakító Tolnai Lajoséra, olyannyira, hogy kis fáradozással némely regényének és emlékiratának, A sötét világnak több mondata, párbeszéde szó szerint is felfedezhető. Ebből, gondolom, az is következik, hogy a szöveg értelmezésének főcsapását nem az Arannyal kapcsolatos elbeszélés jelentheti, hanem a Tolnai Lajos nevű elbeszélő viszonyulása Aranyhoz^ rangos baráti köréhez. Mert ha ugyanis elfogadjuk szerzőként Tolnait, akkor megállapítható, hogy ő, aki többnyire nyílt sisakkal rohan ki a korszak valamennyi, személyes ellenségének tekintett kiválósága ellen, ezúttal egy alterego mögé próbál rejtőzni (Bekő István), s ennek oka részben a Mentovich szavaiból, részben az appendixnek tekinthető irodalomtörténeti magyarázatból derül ki: a költő titkait „leleplező” virtuális elbeszélésnek 1879-ben kellett volna megjelennie, mégpedig a Mentovich által is szerkesztett Erdélyi Figyelőben. Mentovich pedig, a költő leghívebb barátja aligha egyezett volna bele olyan mű közlésébe, mely alaptalanul, illetve meghamisított tényekkel vádolja a nemzet idolját. A „meghamisított” fogalomnál érdemes kissé elidőznünk, ugyanis az irodalomtörténet-írás mint tudomány és a szépirodalom mint esztétikai élmény, továbbá a szépirodalmi szöveg puszta fikcionális (imaginárius térben megvalósuló) olvasata vagy tény- és ismeretközlő interpretációja közti konfrontációnak kérdése vetődik fel. Ami ugyanis a Tolnainak tulajdonított történetben olyannyira elijesztheti a rutinos és szakmai olvasókat is, az, hogy: az indulatos, következetesen és leplezetlenül elfogult elbeszélő olyan tényeket sorakoztat fel, melyeknek valódiságát egyenként nem lehet kétségbe vonni, némelyik adat az Arany-kutatók szűkebb körén kívül is ismert. Ugyanakkor az elfogult, sérült lelkű, de ésszerűen kíváncsi és a maga sajátos módján nagyon intelligens kamasz (a mesélő, Tolnai Lajos vagy valaki más) olyan logikai rend szerint helyezi egymás mellé a tényeket (jelesül a Reviczkyvel s A 1-léttel induló, lassan a nyugatosság felé elbillenő modernség fordulópontján), hogy azoknak együtteséből a - hosszú évtizedek kanonizációs eredményeként — idollá formált, rögzített és hagiográfiai aurával, egyszerre etikai és 62
