Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2018. ősz (4. évfolyam, 3. szám)
Tanulmány, recenzió, kritika
nemzeti példaképpé dermesztett Arany-szobor megremeg a talapzatán. Az Arany vétkeit firtató, Tolnai Lajosnak nevezett „irodalmi nyomozó” tehát a dokumentumokkal igazolható tények hosszú sorát illeszti egymás mellé, sajátos logikával (például): Arany Nagykőrösön többnyire „német” kabátban járt (ez volt neki); szakállát levágatta; az iskolai fegyelmi szabályzatot ő írta; iskolai, hivatalos célú önéletrajzában kihagyott bizonyos „kompromittáló” mozzanatokat, a Gyulainak küldött változatban viszont ismét csak más hiányra figyelmeztet; pályázatot hirdetett meg, és a díjat valóban Szilády János és Hagymási (a későbbi Tolnai) Lajos között osztotta meg; Rozvány Erzsébet valóban a tanítványa volt, később verset írt hozzá. Az idézgetett versek is természetesen valódiak, és — éppen jelentésgazdagságuk révén — mondhatni, csupán ízlés meg szándék szabja meg interpretációjuk irányát. Rozvány Erzsébet házassága rosszul sikerült, Berzsek ezredes sorsa tragikus volt, halála után is megmaradt Erzsébet és Aranyék közt a kapcsolat; mint ahogy az is igaz, hogy Arany költészetében nem találunk lírai-vallomásos szerelmes verset, viszont a 19. század irodalmának legszebb (miként már korai életrajzíróitól is idéztem), az esztétikai szépet erotikummal feltöltő szerelmi jeleneteit ábrázolta (nem ömlengett). Petőfi skandált Arany kertjében, Tomory Anasztáz szerencséje valóság, a rác templombeli mulatság is, annak Jókai-féle leírása köteteiben olvasható. Akkor hát mi az olvasó dilemmája? Az, hogy ugyanezekből a tényekből úgy 130 év alatt egy teljesen másfajta, a Tolnaiéval ellentétes, viszont a köztudatban ugyanolyan árnyalatlan Arany-kép alakult ki. Ami azt bizonyítja, hogy hajszálvékony mezsgye választja el az igazságot a hazugságtól, és az irodalmi műalkotástól még manapság is többet (mást) várunk, mint ami az eredendő hivatása: a játszó gyerek önfeledt lélekállapotára emlékeztető szellemi-esztétikai élmény, amely továbbgondolásra serkent. Egyébként pedig a Tolnainak tulajdonított szöveg sem állítja, mint azt egyeden marosvásárhelyi olvasója teszi, hogy „Arany János és tanítványa között szerelmi kapcsolat lett volna”, a leselkedő kamasz is csupán gyanakszik. A teljes korpusz pedig, mint szépirodalmi igényű szöveg: semmit nem állít, sem igazat, sem hazugságot, „kvázi-ítéletet” hoz létre egy Arany Jánossal kapcsolatos történetre vonatkoztatva, s mint láttuk, a korpuszon belül Mentovich tételesen és szeretettől áthatva cáfolja az állítólagos Tolnai vádnak beillő állításait. A Népújság irodalmár-publicistája pedig mindehhez felháborodással viszonyul: „.. .van egy minimális erkölcsi norma és történelmi hűség, amit egy írónak sem volna szabad átlépnie. Persze ez a nézet... elavult, és ma már a művészet és irodalom szabados és teljes liberalizmust követeli magának! Visszatérve Tolnai Lajos—Bekő István Egyszerű besyélyke a Költőről című, véleményem szerint megengedhetetlen hamisításokat tartalmazó íráshoz elolvasásakor már sejtettem, hogy azt még Tolnai Lajos (a vitriolos tollú író) sem engedte volna meg magának, hogy megírja, hanem a Marosvásárhelyről Magyarországra telepedett irodalomtörténész, Szász László írta! Ebben segítséget is kértem a Kecskeméten élő Fűzi László irodalomtörténésztől, aki ezt válaszolta: „Kedves Barátom, más történeteket is ismerve, teljes biztonsággal mondom azt, hogy a szóban forgó írást Szász László írta.” A személyemet földbe döngölő zsurnalista vádirata ellen nem illik védekeznem. (Még akkor sem, ha az irodalomtörténészszakma magamra hagy.) Csupán a beismerő vallomást kell megtennem: a „hamisítást” valóban én követtem el. A „vitacikk” tudadanságból 63
