Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2018. ősz (4. évfolyam, 3. szám)
Tanulmány, recenzió, kritika
a hazát”, akkor éppenséggel a nyelvben, kiváltságos módon a költői nyelvben érezheti magát otthon. Első pillantásra ellentmondásnak tűnhet, de mára beigazolódni látszik az irodalomtörténész „gyanúja”, miszerint „a »hozott anyagból« dolgozó posztmodern alkotók korában ez a leginkább választható szerep”1, a nemzeti költőé. Következésképpen az az Arany János-i szerepkör, mely aktualizálható politikumtól és ideológiától mentes, melyben viszont ethosz és esztétikum szétszálazhatatlanul összefonódik, a puszta nyelvbe vetettségben létező posztmodernek számára igencsak felpróbálható, újraéleszthető álarc és szerepjáték. így érkezem el a korszellem kapaszkodókötelén a kétszázadik évforduló már hozzáférhető in memóriám darabjaihoz, kiváltságos érdeklődéssel éppen időszerű és legfrissebb költészetünk emlékező modalitása iránt. A kötetben (melyhez jellemzően csak interneten tudok hozzáférni, s Arany tollszárral írt életműve paümpszesztként tör át a képernyőn) sok szép, jó és okos verset találok.’ Modellértékű például Kovács András Ferenc „hozott anyagból”, a Költő legjellemzőbb poétikai szókészletéből újjáteremtett szerepjátéka, mely a töredékekből összeálló totális költészet zsenijét idézi meg, utolsó soraiban épp az Arany által is kedvelt, magyarrá tett hexameterben: „Nyűtt hagyaték az idők szava formai nyűg örömében/Dalszövegül hat a nyelv epilógus a jó öreg úrról.” (Kortárs Arany-fragmentum) De az azonosulásnak, együtt lélegzésnek (s ez az én olvasói elfogultságom, mert célirányosan keresgélek), olyan típusú megvalósultságára, mint amelyekre korábban példákat idéztem, egy-két vershelyzetben bukkanok rá. Egyik a költő kézírása mögé hatol, mind mélyebbre, a lélekig, s onnan korok szellemének párbeszédéig: „Azt mondja: volt itt egy csodás kor,/s néha még vissza-visszatér.” (Lator László: Irásminta) Egy másik az alkotás, „az ihlet percé”-nek - évszázadokon át azonosképpen működő s megfejthetetlen — titkát firtatja. „Ifjúkoromban színész szerettem volna lenni / a szerepekből mára mi maradt? Minden hősömben én is benne voltam,/s ki mondja meg, hogy mennyi az »Arany«/Bolond Istókban, csalódott Toldiban/vagy...” (Gömöri György: Arany János elgondolkodik) Ezekben a sorokban Arany emléke nem költői ürügy egy élménymegfogalmazására, több a nyelvi játék sziporkázásánál: az érzelmi-gondolati azonosulás ontológiai szintjére törekszik. A lényeg, hogy él, él a Költő, s nem kötelező olvasmányként. * Ilyen hosszú, évszázados kacskaringók után érkezem el gondolatmenetem igazi céljához, mely az előzmények nélkül aligha volna érthető. Hiszen a figyelmes olvasó (ha botorkálásom a korszakok között nem fárasztotta el túlságosan) észrevehette: csupa olyan értelmező szólal meg itt, akik egymást ugyan csepülhetik korok fölött átkiabálva, a lényeget tekintve azonban összhangban zeng a kórus, szinte már gyanús egyetértésben: Arany emberi jellemét, költői nagyságát illetően. Az ilyen, bölcsességből fakadó egyetértés dermesztheti aztán rideg szoborrá a leginkább csodálatra méltó nagyságot is (mint láttunk erre példákat), amint az ideológia birtokolni kezdi az etikai-esztétikai minőséget. A „képmutogatók” sorából hiányzik annyi disszonancia, amennyi a harmóniát fölerősítené, a szembeszegülés radikalizmusa, az advocatus diaboli. így válik hát jól láthatóvá, hogy a megszólalók sorából kimaradt a 19. század legvégéről Aranynak és körének legindulatosabb kritikusa, Tolnai Tajos. Annak ellenére, hogy 60
