Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2018. ősz (4. évfolyam, 3. szám)

Tanulmány, recenzió, kritika

a magas kultúra közti határelmosódás, az irodalom játékfunkcióinak előtérbe nyomulása meg talán — mindebből következően — a művészetek közösségszolgálati felelősségének visszaszorulása végezte el. Innen visszapillantva Arany János, mint sajátosan magyar és kelet-európai jelenség, egy európai eszmetörténeti fejlődési íven így mutatkozik meg: . .a tizenkilencedik század második felétől a költő szerepét erősen szűkítették némely nyu­gat-európai országokban. Magyarországon is érezhető volt... ehhez hasonló változás, hi­szen Arany nagyon kényelmetlenül érette magát a megbízásos költő ssynpében... ” (Az én kieme­lésem - Sz.L.) S%egedy-Mas%ák Mihály itt elvégzett magyar- és világirodalmi kitekintésében Arany (ez a benyomása az olvasónak) már nem a 19. századi KÖLTŐ, hanem egy poétikai attitűd a korban adott lehetséges költőszerepek között. ' Az irodalomtudomány ilyennyi­­re erőteljes mozdulata következtében a 20. század végére látványosan elválik egymástól a Nyugat virágkorában meghirdetett kétféle költőszerep is: a babitsi homo morális és a Kosztolányi-féle homo aestheticus, az örökösen kötelességteljesítő alkotó a felhőüenül játszadozótói. Jóllehet a cél minden bizonnyal a Horváth János-i gondolat újraértelmezése volna, „klasszikus ízlésünk morális függése”. Mára azért mégiscsak felismertünk annyit, hogy a% irodalmi műalkotás — mint kvázi-íté­­let - sem igazat nem mond, sem nem hazudik, vagyis a morális ítélkezés fölött áll; egy-egy életmű egészét a fenti módszerek bevonásával vizsgálva pedig egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy a megszületett műalkotás, ha igazán értékes, „árulkodik” szerzőjének magánemberi erkölcsi habitusáról. Maguk a művek többet vagy mást mondhatnak, mint amit a szerző hivatalos nyilatkozataiban állít. * Esztétikum és morális tartás összefüggésének témakörében még egy kedves íróm ket­tős portréját kell felidéznem: Székely János integet a 20. század végéről, kisebbségi sor­sunkból. Lám, az Igaznak halála után száz évvel is alkalmatos üzenete van egy közösség és annak hűséges költője számára, olyan léthelyzetben, amelyet Arany idejében még el­képzelni sem volt lehetséges: hogy a Közép-Európában domináns magyarság a területén élő nemzeti kisebbségek, románok, szerbek, szlovákok stb., s nem például az osztrákok igája alatt fog senyvedni. Azaz hogy az igazi művész megneszeli a saját törzsököseiben lappangó gyarlóságokat, hiszen erről is szólnak epikájában a végzetes testvérharcok, eu­rópai válsághelyzetekben a magyar temperamentum rugalmatlansága, örökös késedelme, A nagyidai ágányok nagyokat álmodó hős, büszke szakállú vezérének dicsőséges megfuta­­modása. Mindezt nem írja, mert a legsikeresebb európai cenzúra közepette nem írhatta Székely János, amikről azonban elbeszélget Arannyal, abban mindez is benne rejlik. A 20. századi erdélyi költő annyira azonosul a tizenkilencedik századi biharival, hogy még felrótt hiúságát is eltanulja, mi több, a későbbi egyenesen megvalósítja azt, amivel a korábbi - két­ségek közt hánykolódva - csak fenyegetőzött. Székely szerint Arany, aki „úgy élt, ahogy Tolsztojnak nem sikerült; olyan alázatos volt, amilyen Tolsztoj lenni szeretett volna”, a magyar irodalom legszerényebb költője egyet nem bírt elviselni: a felületes, igazságtalan kritikát. Enyhén maliciózus érvelése a költőportréval mondhatni, tökéletes azonosulást mutat, kettős portré hát, mert önarckép is: „...aki magáért a dologért ír s lényének vele­jét, úgyszólván önmagát adja, annak bizony magát a létét vonja kétségbe a legcsekélyebb kifogás is. [...] Hát ezért nem sikerült megőriznie előkelő fölényét Aranynak sem, mihelyt 58

Next

/
Oldalképek
Tartalom