Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2018. ősz (4. évfolyam, 3. szám)
Tanulmány, recenzió, kritika
bírálat érte. Ezért emlegette mindjárt a költői elhallgatást, sőt a halált.” Nem kellett ahhoz személyesen ismerni a marosvásárhelyi költőt, csupán Arany és Babits szelleméből sarjadt verseit és esszéit, hogy az alábbi jellemzésben reá ismerjünk: „Az egyetlen erény, amit tudatosan, fennhangon vállalt, amivel mondhatni szemérmetlenül dicsekedett: az alázat.” Minden bizonnyal az Arany János-Babits Mihály csúcsvonulat által megtestesített poétikai eszmény is erősítette benne a késztetést: ahol a szép és értelmes szavaknak nincs már visszhangja s jelentése, ott többé valóban nem érdemes szólni: „A régi módon nem lehet, az új módon nem érdemes írni. [...] A költészet meghalt.” Irodalmi eszménykövetésének végső, valóban „megvalósított” eredménye: „Ars poeticám a hallgatás. [...] Versem: a csend.’” ’ A marosvásárhelyi költő gesztusának megértéséhez ismét csak hozzátartozik a sajátos hely- és kortörténeti háttér, jelesül: a mindenható irodalompolitikus, Gaál Gábor szabályszerűen port indított a sajtóban Arany János ellen: „Megrágalmazta, elmarasztalta, eszmeileg denunciálta, ...exkommunikálta... Nem Szabolcskát, nem Pósa Lajost, nem Pityipalkót, hanem Arany Jánost, Petőfi egyetlen társát...” Látszólag minden indok nélkül, utólag jól felismerhető az ideológiai nevelési cél: „...forradalmas Petőfi-kultuszát féltette a békésebb Arany János-i befolyástól”.30 Ebben a művelődéstörténeti kontextusban, a két költőt nem csupán iskolai példaként szolgáló barátságuk, de személyiségjegyeik alapján is egymás mellé állítva, akaratlanul is napjainkig, minden tanulmány, kézikönyv, emlékező cikk ezt a sorrendet érvényesíti: Petőfi (így, elöl) és (másodikként) Arany. Jóllehet sem a nevek betű-, sem a születésük időrendje nem ezt követelné. Évszázados irodalomtörténeti beidegződéseink is uralkodnak fölöttünk, nem föltétlenül szuverén kulturális választásunk; ha tehát a 20. század vége felé egy kisebbségi költő azt játssza, hogy a magyar irodalom teljes arckép- (vagy nevezzük így: jellemkép-)csarnokából a hozzá minden szempontból legközelebb állót választja ki, és például az egymás mellett álló, népszerű, lobogóként rajongott Petőfi meg a szerény, mellőzött Arany közül végül ez utóbbi mellett voksol: az bizonyos helyzetben etikai vállalás is. Az azonosulást jellemző módon Arany Hamlet-fordításával vonja magára: „Te éppen olyan férfi vagy, minővel/Szerettem, hogy közöm volt valaha.” * Nincs ebben valami különös és lenyűgöző? Csupán az általam megidézetteket szemlélve: azok a poéta doctusok és bölcselő-írók a leghívebb követői a magyar vidék géniuszának, akik munkásságukban az európaiságot és a nemzeti identitás fogalomkörét többnyire sikeresen összhangba hozták. Kó\ös szellemi elődjévé válhatott olyan rangos utódoknak, Babitsnak, Kosztolányinak, Németh Lászlónak, Székely Jánosnak (stb., stb.), akik egymással olykor alapelvekben sem értenek egyet. Közös az Arany-élményük, Arany végtelen gazdagságú költői anyanyelve, árnyalt magyarságképe. így éh túl poézise az egymásra rárontó eszmetörténeti korszakok válságait, s jelentősége nem csökken, hanem újra feltámad a posztmodern életérzés közegében. Amikor is a költői szerepkörök beszűkülésével kapcsolatban figyelte meg Szegedy-Maszák Mihály, hogy miközben a morális-kioktató, a politikai, ideológiai nevelő funkció teljesen visszaszorul, a nemzeti költő szerepköre változadan jelentőséggel épül tovább, hiszen „az író arra hivatott, hogy ápolja a nyelvet”. A posztmodern kor alkotója (például Esterházy Péter) „amikor könyvtárnak tekinti 59
