Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2018. ősz (4. évfolyam, 3. szám)
Szépirodalom
vagy a kabátján a gombot, vagy fogta a könyökét, úgy, hogy belekékült: —Jaj, kincsem, bogaram, hogy én milyen rég nem láttalak! - kezdte. — Hol vagy elveszve, édes? Oda se pillantva lesimított egy láthatatlan pihét a másik kabátjáról, aztán az első dolga az volt, hogy végignézett kiszemelt áldozatán, és miközben megállapította, hogy slampos, a ruhája kopott és haja is elhanyagolt, megnyugodva, szívélyesen azt mondta: — Milyen jól nézel ki, drágám! Rajtad aztán nem fog az idő vasfoga! A kenetteljes áradozás, amelyet sajátos egyéni varázsának tudott be, persze csak arra szolgált, hogy meglelje, megnyissa a szeretet kapuját a másikban. A lelke mélyén viszont, mint egy túlélő, aki meglát egy-egy újabb gyászjelentőt, ő is ujjongott magában, boldogan nyugtázza, hogy él, s azt is persze, hogy az a fránya idő bizony nem múlt el nyomtalanul a másikon. A szarkalábak a szeme körül, a szem holdudvarán mélyek és vastagok. Ahogy a homlokráncok is. S bizony a májfoltok sem a szépségről árulkodnak... Ma viszont — ezt a feleségemtől tudom —, Penzum Helga dühös! Nem is kicsit, nagyon. Az előző nap nagyon megbántották és nem tudott megbocsátani azóta sem. Csak az foglalkoztatja! Nem is aludt. Egész éjszaka forgolódott, dühöngött — állította. Mert, mint mondta, neki is van önérzete. És elmondta részletesen, mi történt. Itt és most nem részletezem. Kiderül majd a későbbiek során minden. Részben mert Penzum Helga nyitott könyv, másrészt mert elmond mindent magától. Sőt meg is feledkezik néha magáról. Olyant is elmond, amit másnap újra. Hogy kimagyarázkodjon. De már abból is következtetni lehet nagy és szerinte jogos dühéről, hogy azt mondta a feleségemnek: most a^ egyszer nem hagyom magam én sémi És így is történt. A feleségem még részletezte nekem a beszélgetésüket, amikor hallottuk, hogy nyilik s csukódik az ajtó. A többit már el tudtam képzelni. Még a röviden kopogó, gyors, célratörő, határozott lépteit is. Ahogy megy a kis kanyargós, macskaköves utcákon át, amelyek a legrövidebb szakaszt jelentik a városközpont felé. Ahogy már-már rohan. Miközben erre is, arra is forgatta a fejét. Hogy nem lát-e meg valakit, akivel bizalmasan elbeszélgethet. De nem akárkivel! Nem! Ugyanis nem csak a bosszú foglalkoztatta, amiért Karlóci, úgymond, „elbánt” vele, azt is szerette volna tudni, mi hallatszik vissza mindabból, amit már elmondott tegnap a történtek után Karlóci Pistáról. Egyrészt, ha szükséges, megerősíthesse, ami meg sem történt, másrészt, hogy úgy tegyen mások előtt, mintha most hallaná először. És íme, szembe is jött a szerencse! Alig ért le a főtérig, még csak a főtér innenső sarkán volt, ahol négyfelé is elágazik az út, tehát kicsi a forgalom, kevés a lehetőség, hogy találkozzon bárki fontos emberrel, és kit lát meg? Az egyik volt ismerősét, egy trafikos nőt, Zsombéki Erzsébetet. Szó, ami szó, jöhetett volna valaki más is, de ő sem elhanyagolható - gondolta. Kopott és slampos, de mégiscsak ott van a piaci trafikban, ahol elég nagy az átmenő forgalom. így tudja!- Hogy vagy, Erzsikém? — csap le rá azonnal. Zsombéki Erzsébet valósággal megtiszteltetésnek veszi, hogy Penzum Helga — aki, szó, ami szó, elegáns és közismert -, időt fecsérel rá. — Köszönöm, Helgácskám, köszönöm! És te? Penzum Helga csak erre a kérdésre vár, de nem akarja egyből lerohanni:- Oh, kicsi lelkem, jól, hát persze! Te tudod a legjobban, hogy egy nyugdíjasnak már a 25
