Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2018. ősz (4. évfolyam, 3. szám)
Szépirodalom
kevés is sok. Igaz, drágám? Kevéssel is beérjük mi már, lelkem, a mi korunkban. Majd: — Nyugdíjba mentél te is, drágám? — puhatolózik. - Nem? Felvillanyozódik, de azért a biztonság kedvéért rákérdez: — Még mindig a trafikban vagy? — Nem. Már nem. Penzum Helga nem is leplezi kiábrándultságát. — Valami új hír? - kérdi fanyar nemtörődömséggel. Mert ellenőrizni szeremé, eljutott-e a már a tegnap elterjesztett hír Zsombéki Erzsihez. — Sajnos nem tudok semmit. — Nem? — Nem. Elkedvedenedik. Szinte mérges. Az arca összezárul, megkövül. Még egyszer végignéz Zsombéki Erzsin, most még slamposabbnak is látja. Ennek, ha már nincs a trafikban, nem is érdemes, fölösleges mondania bármit. Ki hallgat rá? Egy ilyenre! Aki azt akarja, hogy hallgassanak rá, az adjon magára! — No szia, drágám — mondja —, ne haragudj, de sietnem kell. Annyi a gond s a baj mindig, hogy az ember alig győzi! Ráadásul még gyűl is! — % igaz! Mielőtt elindul azonban, önmaga megnyugtatására még egyszer újra végignéz Zsombéki Erzsin, s valósággal elmelegedik a szíve körül. A látvány megnyugtatja. Hát nem semmi! — nyugtázza magában. — Látszik rajta az idő! Kihúzza magát, gyors, kopogó, határozott léptekkel indul el. Ha nincs a trafikban, akkor nincs miért az időt töltenem vele. Ha ott volna, akkor más. A trafik, az újságáruda s a szerencsejáték üzlet — ahogy ő maga nevezte a volt munkahelyét - az a hely, ahol a város minden híre megfordul. Olyan nem történhetett a városban, amelyről ő öt perc múlva hajdan ne értesült volna. Lottóárus volt, ahogy majd később maga mondta: „a szerencsejátékban dolgozott egy életen át”, ismerte, tudta a munkahelyekben rejlő lehetőségeket. Név szerint ismerte a város hírességeit. Mindenkit. Főorvosokat, ügyvédeket, igazgatókat. Magánbeszélgetéseiben, ahogy állította, már-már tegező viszonyban volt velük. Persze, ezt az illetők maguk nem tudták. Sőt, legtöbben nem is ismerték Penzum Helgát. O viszont, amikor csak tehette, már-már hivalkodóan dicsekedett velük. Ismerte a családtagjaikat, kinek van szeretője, ki válik éppen. Mindent. Mert rájött a kapcsolatok működésének legfontosabb nyitjára, élt is vele. Önök el sem tudják hinni, milyen csodálatos, egyszerű, de logikus felfedezést tett! Ugye, egy orvosnál ezer meg ezer ember megfordul, nem emlékezhet mindenkire, s rájött, hogyha az utcán rájuk köszön, nem tudják azonosítani, hogy honnan ismerhetik. Ezt a felismerést kihasználta, s maximálisan kamatoztatta. Ha az utcán orvost, ügyvédet, híresebb embert látott, rámosolygott az illetőre, majd rá is köszönt: — Hogy van, kedves doktor úr? — kérdezte. - Igazgató úr? Ügyvéd úr? Tanár úr? Kinek ne esne jól a hízelgés? Hogy a sok elvtárs, vagy névtelen s címtelen ember között felismerik. Hangosan rászólnak, becézzik. Sokan szinte még hálásak is voltak a megszólításért. Kedvesen rámosolyogtak: — És magácska? 26
