Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2018. ősz (4. évfolyam, 3. szám)
Szépirodalom
lemi függetlenséggel bírt mindig. Bír ma is! Talán csak azzal a kevés fenntartással, hogy amíg a görögöknél a demokrácia a szigetvilág sajátosságaiból fakadt — hisz természetes volt mai divatos szóval a különfejlődésük —, nálunk öntörvényű volt. Hisz amíg szinte egyértelmű, természetes, hogy a szétszórt görög szigeteken csak demokrácia fejlődhetett ki — párhuzamosan, de külön utakon adhattak választ a hatalom és az élet nagy kérdéseire -, az is természetes, hogy mindez másképpen történt ott, ahol nem voltak szigetek. És nem kellett állandóan csónakázni egy-egy mondattal, gondolattal. Igen. Nálunk a demokrácia - sokak vélemények szerint is -, a pletykálkodással kezdődött. És abból is fejlődött ki. Az képezte a demokrácia alapját. És ezt premisszaként el tudom fogadni én is! Penzum Helga — a tömbházba költözésünket követő első években egyszerűen csak önmaga elfogadtatásával törődött. A feleségem szerint ebben az időben olyan volt, mint egy szende szűz — jól értették, nem agg -, törékeny, finomkodó és álszent. Szerintem, de mások véleménye szerint is, a tömbházon belül kimondottan szívélyes volt és szolgálatkész. Néha már-már — bár ez a kifejezés közönséges, avítt, maradjunk csak mégis ennél a rég kipróbált, pompás és kifogástalan jelzőnél — mézes-mázos. És ez mindenben megnyilvánult. Úgy a szavaiban, mint a tetteiben. A szóhasználata a közveden szomszédokkal tele volt jelzős szerkezetekkel. Csak úgy röpködtek szófordulataiban a kicsi drágám, aranyoskám, édes lelkem! Vagy ha csak a nőkről volt szó, a meghatározhatadan tartalmú pinukám, kincsem-bogaram, lelkecském is. így, kicsinyítő képzővel. Mert persze még használt más kifejezéseket is, mint például a dosztojevszkiji magasságokba emelő „galambocskámat”! Igen. Tagadhatadan, Penzum Helga a beköltözésünk utáni első időkben kenetteljes és szívélyes volt. Nem is kicsit, nagyon. Egyes későbbi vélemények szerint bebújt még az áldozata bőre alá is, befészkelte magát, mindenki szerette, mindenki tisztelte mindaddig, amíg csak rá nem döbbentek a valóságos jellemére. De ez majd csak későbbi, nagyon késői felismerés volt. És sok titkos, vagy nyílt megfigyelés eredménye. Ahogy például igaz az is, kimondottan gyűlölködővé és intrikussá a tömbház lakóival szemben csak miután időmilliomossá lett, tehát a nyugdíjaztatása után vált. Addig valószínű, kiélhette ezt a szokását a munkahelyén. Nem tudjuk pontosan. Csak feltételezzük. Addig többnyire csak egy kis, ártadan, színtelen — ahogy az asszonyok közt ez már szokásos —, suttogó, sutyorgó pletykával borzolta a tömbházon belül a kedélyeket. A lakótársakhoz - főleg az asszonyokhoz, kihez máshoz? -, a főzéssel közelített. Szinte már az első hónapoktól fogva, mint utólag kiderült, kivételes érdeklődést tanúsított mások szakácstudománya iránt. No nem azért, hogy szakácskönyvet írjon, azért, hogy bemehessen, körülnézhessen a másik asszony konyhájában. „Leemelhesse a födelet a lábosról és a lakásról”, ahogy a harmadik emeletről az egyik találékony és az együttélési normák iránt kifinomult fogékonysággal bíró szomszédasszony mondta. „Szemrevételezze a dolgokat.” Vagyis, hogy körbenézzen az áldozata lakásában. Aztán a látottakat csak úgy, felületes könnyedséggel és sziporkázó bájjal, az ő sajátos, könnyed és behízelgő hangján, rafináltan elsuttogja éppen annak a szomszédasszonynak, aki az előző haragosa volt: — Nem is hiszed, drágám, a zsír vastagon van ráégve a serpenyőre! Ujjnyi vastagon!- Nem azért mondom, hogy valakit is megszóljak, te, kicsi lelkem, távol áll tőlem a céltalan rosszindulat, tudhatod, de takaríthatna többet is! 21
