Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2018. ősz (4. évfolyam, 3. szám)

Szépirodalom

- A múltkor, amikor szinte csak szórakozottságból, önfeledten megemeltem a csipketerítőt, látszott a körvonala a sötétre politúrozott furnérlemezen.- Az ablakról ne is beszéljünk! Légyszarosak, na! Isten lássa a lelkemet, csak a jó szándék és a törődés mondatja velem, de amíg fürdőruhában kikönyököl naphosszat a teraszra, s mutogatja a kecsesnek hitt, ösztövér bájait a szomszéd tömbházak férfijainak — azt hiszi persze, az Adria partján van —, kezébe vehetné a portörlőt. De az nem fekszik neki, persze! A munka, az nem, drágám.

És így tovább és így tovább. Persze erről az elején a haragosak, vagy a zárkózottak, akik nem jártak be egymáshoz, nem járták egymás lakrészét, nem is tudtak. És hogy is tudhattak volna, ha haragosak voltak? Ha nem volt senki bejáratos a másikhoz, csak Penzum Helga ingázott közöttük? Esetleg csak néhányan tudhattak, akiknek volt ismeretsége a Penzum Helga tömbházon kívüli ismeretségi köreiben is, de az, biztos, ami biztos, nem akart pletykába keveredni. Éppen azért, mert félt Penzum Helga szájától.

Én, aki történeti fejlődésben látom Penzum Helga jellemét, elmondhatom, hogy amikor beköltöztünk a tömbházba, már akkor kettős életet élt. Csak épp több idő kellett rá, amíg felfigyeltünk erre. Egyféleképpen viselkedett a tömbházon belül, s másképp, ahogy kilépett a tömbház ajtaján. Szinte azt a címet is adhattam volna az írásomnak: Penzum Helga színeváltozásai. Mert míg a tömbházon belül mindenek ellenére az elején szerény volt, szívélyes és kenetteljes, a tömbházon kívül már ekkor disztingváltságával, fennhéjázó kivagyiságával hívta fel magára a figyelmet. Elegáns volt mindig. Kimért és büszke. Hogy mitől volt az a fene nagy büszkeség benne, nem tudom. De volt. Úgy járt-kelt, mint aki tudomást se vesz senkiről. Pontosabban, mint egy önérzetében sértett, pályatévesztett, esetleg bukott hercegnő. Abban az időben, amelyről beszélek, voltak ilyenek! Akik a megváltozott világban kertészkedtek, virágot árultak, de valahogy jelezni akarták, hogy többek annál, mint amit végeznek. így tett ő is. De az is lehet, sértettsége valóban a munkahelyének szólt, amiről csak később szereztünk tudomást. Igen, az utcán az ismeredenek előtt távolságtartónak tűnt, már-már megközelíthetedennek. Ahogy az egyik szomszédom mondta:- Olyan fenn hordja az orrát, hogy az eső is beleeshet!

Még a szomszéd tömbház lakói is vágyakozva és irigykedve néztek föl az elegáns fejtartású, kalapos, felcicomázott, napszemüveges nőre. Ki ez titokzatos nő? - kérdezték. Mert már odahaza a tükör előtt beállította a fej tartását, kifestette a szemöldökét, s úgy lépett ki délcegen a lépcsőházból.- Valaki Nagy! — hallottam vissza én is nem egyszer, amíg egy nap vásárlás közben, miközben úgy tettem, mintha nem is ismerném, azt nem hallom!- Abbiza! — mondta egy hasonló kijelentésre enyhe gúnnyal és kellő szerénységgel Kovalcsik Eszter, a tömbház melletti üzlet kicsi, fekete, cigányképű, de mindig célratörően fogalmazó elárusítónője, aki valahonnan ismerte: - Lottóárus.

—Na, ne mondja! Mert rögtön elájulok! — mondta az előbbi elvtársnő.

Valójában ekkor és innen tudtuk meg mi is, hogy hol dolgozik. Mert voltak olyanok is, akik azt beszélték, hogy egyenesen az Árnyos elvtárs titkárnője. Árnyos elvtárs a városi párttitkár volt, s ez, tudják, mit jelentett akkoriban... Vagy valaki nagy kutyának a

22