Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2018. ősz (4. évfolyam, 3. szám)
Szépirodalom
abban is igaza volt, amit állított: — Tévedsz, Istvánom! Nagyot fogsz tévedni Penzum Helga kapcsán. De akkor már késő lesz! És persze, hogy tévedtem, és persze, hogy késő lett. Amikor rádöbbentem erre, már haragban is voltunk az összes szomszéddal. Csak azért, mert valósággal kitártam a lelkemet Helgának. A tenyerembe tettem a szívemet, úgy mutattam fel, olyan őszintén, mint a pap az oltáriszentséget. Azt hittem, az őszinteség a barátság s a tisztelet alapja. Hittem és vallottam, hogy Isten minden embert a saját képére, arcvonásaira, lelkületére mintázott, mint engem. Én pedig őt bölcsnek, szelídnek s jóságosnak képzeltem el mindig. Mint magamat. Akinek nincs, soha nincs még egy titkos hátsó gondolata sem. Hogy másféle is lehet valaki? Soha föl sem merült bennem. Ahogy például még az sem, hogy az Istennek zöld szemei is lehetnének. És keményszálú fekete haja. El tudnák Önök képzelni így? És azt, hogy fiatal legyen? Ez szinte sértés lenne az Isten számára! Igen! Ősznek képzeltem el mindig, nagyon szelíd, szeretettel átitatott, mélyen barázdált arccal. S még most is vallom, hogy az én elképzelésem az igaz a teremtésről, csak éppen a példa kedvéért nem lehet mindenki jó és önzeden. Mert akkor hogyan tudnók megkülönböztetni a rosszat s a jót? Az önzőt s az olyan elvetemültét, aki a saját édesanyját is a földbe taposná bármiért? Aki nincs senkire és semmire tekintettel? Ott van például a harmadik szomszédom, Kubanek Zsolt, őt mindennek el lehet képzelni, csak önzetlennek nem. Két bániért kicsúszna az Öreg hegyre. Kikaparná a szememet. Egy lejért lenyúzná a bőrt a hátamról. Be is sózná! Nem is folytatom. Még a végén, ha majd valaki elolvassa ezt az írásomat a lakótársak közül, be sem mehetek többé a tömbházba. Oda, ahol nekem mégiscsak élnem kellene. Ajaj, a tömbház! Hányféle ember is lakja! Rossz rágondolni is. Hisz még néprajzi szempontból is több, kisebb tájegységet jelent egy-egy panell. Hát emberanyagában! Igen. Különböző emberfajták gyűjteménye volt a mi tömbházunk is, voltak magasak, soványak, kövérek, szelídek, jók, igazak, de persze Penzum Helgák is! Gondolják csak el, hogyha nem tűnt volna el a népviselet, amit én kimondottan sajnálok, micsoda színkavalkád ömlene ki egy-egy vasárnap reggel a tömbházból. Hogy pompáznának, kavarognának, lángolnának a színek! A fekete, kék, piros, de főleg fekete-piros szoknyák, bársonyos lajbik, hímzett, gazdagon díszített csipkés ingek! És hozzá a haj fonatokban tündöklő színes pántlikák, párták a lányokon! Ráncosszárú csizmák, székelyharisnya, vagy fekete, magyaros nadrág a férfiakon! Nem is jó rágondolni! Hát így sivárul el a lelkünk is... Ráadásul a lakók nemcsak egykori térségük szokásrendjében, népviseletében tértek el egymástól, a vallásukban is. Voltak katolikusok — a reformáció hajdanán csak a város keleti határáig terjedt —, akik keresztet vetettek már a harangszóra még a lépcsőházban is, voltak unitáriusok, akik azt tartották, ők a legjobb magyarok, s persze reformátusok is, akik mondjuk, átmenetet képeztek a labancok (katolikusok) és a kurucok (unitáriusok) között. Szín-, hang-, szokás- és erkölcskavalkád volt, na! Státusváltás. Az már csak ráadás volt, hogy éppen ide költözhettünk ebbe az ősiségében is páradan, nagyhírű, gyönyörű dombokkal körülvett kisvárosba. Amelynek múltja, nem is kell mondjam, népünk mítoszai szerint is szépségében és ősiségében, az ókori Rómával vetekszik. Vagy legyünk egy kicsit szerényebbek: ha Rómával nem is, de szellemiségében Athénnal mindenképp. Igen. Minden fennhéjázás, kényszerítő körülmény nélkül, sőt, kellő alázattal és szerénységgel ki merem jelenteni én is, hogy kisvárosunk az egykori athéni demokráciára emlékeztető szel-20
