Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2017. ősz (3. évfolyam, 3. szám)
Történelem
megritkultak. Meg-engedik a kegyes olvasók, hogy illy ártalmas tévelygést itt ki-akartam gyomlálni, látván hogy hazánkban-is a fának fogyatkozása miatt, ne talántán mi-is még jövendőbe a földből ásott gyantás szénre szorulhatunk, melly Magyar Országnak hegyes helyein bővek találtathatnak. A fordító.” (Marikowzki, 533-534). (Zárójelben jegyzem meg, hogy amíg 2017-ben Kellermayer professzor úr ismételten a fosszilis energiák, köztük a kőszén készletek véges voltára figyelmeztet minket, 245 évvel ezelőtt, Marikowzki doktor még csak feltételezi, hogy egykor majd kőszénre szorulunk, ha elfogy a fa.) Az „ízes szatmári nyelvet” (Szállási) mai magyarra fordítva, arról van szó, hogy doktorunk a „földből ásott gyantás szén” — ezt ma kőszénnek nevezzük — égésekor keletkező „párát” a korának egyik leghíresebb orvosa, a haliéi Friedrich Hoffmann (1660-1742) tapasztalatai alapján nem tartja az egészségre károsnak. Marikowzki orvosi tanulmányai egy részét Halléban végezte, így első kézből ismerhette Hoffmann tanait. A témához kapcsolódóan idézem még a következő, 527. §-t: „Midőn a bor, ser vagy más részegítő ital for (!), szintén olly mérges és veszedelmes párát ereszt ki magából, valamint a kováts szén, annak okáért nem tanácsos olly pintzébe hirtelen bé-menni, mellybenn sok üj bor épen for (!), ha egy darabig zárva volt...” (Marikowzki, 539.). Daday András orvostörténész szerint ez az első magyar nyelvű közlés a szénoxid (szénmonoxid) mérgezésről (Daday, 414.). Nyolc évvel előzte meg a Mária Terézia életmentésről kiadott pátenséhez csatolt és 1780-ban, Pozsonyban magyarul kiadott „oktatást”. A „Bizonyos Oktatások, minemű gonddal kellessék a vízbe esett, s abban elfűladott, vagy másféle szerentsétlenségbe esett embereken hathatósan segéteni” című kiadványnak B fejezete foglalkozik „a szén gőzétől el fulladottakon” való segítés módjával (Kiss 1991, 977.). Daday 1929-ben bukkant rá Marikowzki most idézett §-aira és ezek alapján Marikowzki 1772-es könyvét „az első magyar közegészségtan”-nak tekinti. Lehetne még csemegézni a Tissot-Marikowzki könyvből, időnk s terünk azonban megszabott, ezért befejezésként essék néhány szó a fordítóról, Marikowzki Mártonról. Doktorunk az első ismert orvostagja a Marikovszky nevet viselő felvidéki, gömöri gyökerű orvosoknak. A Marikovszkyaknak a magyar medicina történetében játszott szerepét 2006- ban mutattam be az Orvosi Hetilap hasábjain (Kiss 2006.). Marikovszky/Marikowzki Márton mindmáig leghitelesebb életrajzát a már többször említett kortárs, Weszprémi István debreceni városi orvos, orvostörténész dolgozta fel négykötetes, latin (!) nyelven írt munkája harmadik kötetében. Ma már a teljes mű hozzáférhető magyar fordításban is — a következőkben a Kővári Aladár fordította, 1968- ban megjelent kötetre támaszkodunk (a zárójelben szereplő számok e kötet magyar oldalaira vonatkoznak). Weszprémi szerint tehát doktorunk nagytoronyai Marikowszky Márton és a Selmecbányái Sztruhár Anna gyermekeként látta meg a napvilágot 1728. október 17-én Rozsnyó (ma: Roznava, Szlovákia) bányavárosában, Gömör megyében. A Zemplén megyei Nagytoronya ma Trna néven Szlovákiában található, Selmecbánya mai hivatalos, szlovák neve pedig Banská Stiavnica). Szülei tehetősek lehettek, hiszen gyermeküket nemcsak a közeli Dobsinán és Lőcsén, hanem a jóval távolabbi Győrben és Pozsonyban is iskoláztatták. így' már kiskorától hozzászokott a „vándorláshoz”, ami a későbbi tanulmányai során vált igazi „peregrinációvá”. 1750-től Wittenbergben, 90
