Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2017. ősz (3. évfolyam, 3. szám)
Történelem
majd Halléban s végül Erlangenben hallgatott matematikai, orvostudományi és fizikai előadásokat. Előzőleg — mint Weszprémi írja - „Leibnitz és Wolff tiszta forrásaiból merített” szabadszellemű, igazi (nem skolasztikus) filozófiát (527.). 1755. május 26-án Erlangenben avatták őt orvossá, orvosavató értekezésének címe: „De Discussione et Medicamentis discutientibus in genere”. Friss diplomásként Európa több országában tett tanulmányutat — „a Szinnyei” szerint megfordult Hollandiában, Belgiumban, Angliában, Franciaországban - majd „tudománya kincseivel”, 1757-ben hazatért. Szülővárosában, Rozsnyón kezdett orvosi gyakorlatot. Weszprémi nem említi, ám Szinnyei tudni véli, hogy 1758-ban az evangélikusról áttért a katolikus vallásra és a pozsonyi „irgalmas rendűeknél nyert orvosi alkalmazást”. Később Vácott, Forgách Pál váci püspök udvarában doktorkodott. Az 1747-től tíz éven át nagyváradi püspökként működő Forgách 1757-ben került a váci egyházmegye élére és 1759. augusztus 25-én hunyt el. Marikowzki tehát e két évben lehetett az orvosa. Weszprémi nem említi, volt-e összefüggés a püspök halála és doktorunk továbbállása közt, csupán annyit közöl, hogy „aztán” Zemplén megye rendes fizikusa lett. Ez sem bizonyult végleges állásnak, hiszen — valószínűleg — 1763-tól már a szlavóniai Szerém megye főorvosa. Erre utal az 1767-ben Bécsben latin nyelven kiadott „Ephemerides Syrmiensis” azaz „Szerémségi napló” című munkája. A munka teljes címe magyarul: „Szerémségi napló, vagyis fizikai-orvosi megfigyelések a neves Szerém vármegye és a szomszédos részek éves jelentéséhez... az 1763. év kezdetétől a hippokráteszi-sydemhami gyakorlat, valamint elméleti megfontolásokkal bemutatva”. (A magyar fordítást ez úton is köszönöm dr. Dörnyei Sándornak). Weszprémi felfigyelt az említett munkában, Marikowzkinak a marhajárványról (lues pecorum) tett megfigyeléseire. Nem ért egyet doktorunk azon véleményével, hogy „ebben a nyavalyában még eddig semmi gyanúok sem volt fölfedezhető a ragályra” (533.). Weszprémi ugyanis majd az 1778-ban a debreceni határban dühöngő marhavésszel kapcsolatban arra a tapasztalatra jutott, hogy „ez a vész nagyon is ragályos” (533.). Nem taglaljuk tovább e vitát, hiszen ma már tudjuk, hogy Weszpréminek volt igaza, viszont felhívom a figyelmet a Weszprémi által idézett Marikowzki-szövegre: „Igen gyakran volt módomban látni a gabonarozsdát, vagy úgynevezett mézharmatot. Nagyítóval vizsgálva az általa a növényeken keletkezett vart, számtalan férget födöztem föl benne. Mikor aztán ráhajtották a gulyát az ilyen fertőzött legelőre, azon nyomban beleesett a kórság, amit tapasztalatból állítok” (531.). Ismét nem az az érdekes, mit értett doktorunk e két növényi kártevőn, hanem az, hogy az 1760-as években már nagyítóval próbálta felismerte a kórokozót, amely esetleg a járvány okozója lehetett. Az 1766-ban végzett megfigyeléseit egy újabb „naplójegyzetben” publikálta. Weszprémi tudni véli, hogy Marikowzki e két naplójegyzetet Eszéken, az akkor éppen odalátogató II. József császár „felséges lába elé tette, térdet hajtva előtte” (537.). Weszprémi szerint Szerém megye „gazdag vidék” volt, Marikowzki azonban innen is elvágyott, mert — mint már idéztem — „változékony és állhatatlan jellemet örökölt a természettől”. Hogy ez pontosan mit takar, nem tudjuk. Mint ahogy azt sem tudjuk, hogy mi miatt kapott Szatmár megyében, ahol 1769-től 1772-ig működött megyei főorvosként, 91
