Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2017. ősz (3. évfolyam, 3. szám)
Történelem
orvostörténeti monográfia szerzője, Friedrich Ildikó is úgy véli, hogy Marikowzki könyve „mind szakmailag, mind világnézetileg — a babonák, a kuruzslás elleni hadakozásával - gazdagította a 18. századi anyanyelvi orvosirodalmunkat” (Friedrich, 31.). A teljesség kedvéért hozzáteszem: Szatmár megye népe a legbabonásabbak közé tartozott az országban. 1745-ben — tehát alig harminc évvel Marikowzki könyvének megjelenése előtt — Nagykárolyban még boszorkányokat égettek (a Pallas Nagy Lexikonának Szatmár szócikke szerint, XV. kötet, 462.). A szatmáriak védelmére azért megjegyzem, hogy Európában az utolsó „boszorkányt” — 1782-ben ítéltek halálra, Svájcban (Ráth-Végh, 307-311.). Az eset külön tragikuma, hogy az ártadan cselédlány egy híres svájci orvos, Tschudi doktor házában került gyanúba és elítélését, lefejezését a doktor nem akadályozta meg. Marikowzki könyvének értékéből csak keveset von le az a tény, hogy munkája tulajdonképpen fordítás, amelyben esetenként nehéz elválasztani a szerző ill. a fordító véleményét. Az ereded mű (6. ábra: Tissot könyvé) szerzője korának híres orvosa, a Svájcban élő, s francia nyelven publikáló Samuel-Auguste Tissot (1728-1797), a filozófus Jean-Jacques Rousseau (1712-1778) barátja (Schott, 222.). A francia enciklopédisták és Rousseau tanaira építve 1761-ben adta ki francia nyelven a „Tanácsok az embereknek az egészségük megőrzéséhez” című terjedelmes munkáját. A munka hiánypótlónak bizonyult: rövid idő alatt 15 francia és 17 más nyelvű kiadása jelent meg. Köztük a most emlegetett magyar nyelvű változat, 1772-ben ill. szlovák/cseh nyelven egy szakolcai (Skalica, Szlovákia) gyakorló orvos, Ján Prokopius (1732-1806) fordításában, 1788-ban. A fordítás mindkét szerző esetében idézőjelben értendő, hiszen mint azt Marikowzki már a címoldalon hangsúlyozza „hazánk állapottyához alkalmaztatva” történt az átültetés. Magyarán: ahol jónak látta, a fordító saját, hazai tapasztalatait is beleszőtte a szövegbe ill. bizonyos részeket kihagyott az eredeti szövegből. így pl. Prokopius kihagyta Tissotnak a variolációról, azaz a himlő elleni védőoltásról szóló fejezetét, mert úgy vélte, hogy ez még nem egy általánosan elfogadott eljárás. Ugyancsak kihagyta a szakolcai doktor a kuruzslókról szóló fejezetet is, azzal az indokkal, hogy a kuruzslás elleni hadakozás a „felsőbbség” (hatóság) dolga s különben is a „közjó iránt elkötelezett legfelsőbb hatóság ezt már mégis tette” (Procopius, Pfedmluva - Előszó, idézi Rippa, 100). Igaz, hozzátette: itt-ott azért még előfordul a kuruzslás... Felmerülhet a kérdés, hogyan tudhatott egy megyei orvos kiadni egy közel 700 oldalas könyvet, ráadásul nem a hagyományosan nyomdával bíró városok — pl. Buda, Nagyszombat, Lőcse, Kolozsvár - valamelyikében, hanem Nagykárolyban? Húsz évvel a szóban forgó könyv kiadása előtt, 1752-ben megszűnt a Felvidék híres, 1623-tól működő Brewer-féle nyomdája Lőcsén. A későbbi „fekete város” (Mikszáth) nyomdájának egy részét a Nagykároly-környéki birtokos gróf Károlyi Ferenc vásárolta meg. A nyomdát Szatmári Nagy Pap István tipográfus segítségével Nagykárolyban állította fel. Miután Mária Terézia császárnőtől megkapták az engedélyt, a nyomda 1756-ban kezdte meg tevékenységét és 1799-ig jelentős mértékben hozzájárult a magyar nyelvű könyvek kiadásához. A nemrégiben elhunyt orvostörténész kollégám, a Szatmár megyei gyökerű, a Nagyecseden született Szállási Árpád (1930-2012) szerint a nagykárolyi nyomdából három fontos orvosi könyv is kijött (Szállási, 1941-1942). 1771-ben Csapó József debreceni „fizikus” (városi orvos) volt a szerzője a Kis Gyermekek Isputalja című kötetnek. Ezt 87
