Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2017. ősz (3. évfolyam, 3. szám)
Tartalomjegyzék
A137. zsoltár A Zsoltárok Könyvének ez a leginkább ismert része kilenc bibliai versből áll. Példázat az ellenállásról és a kitartásról; a keresztény foglyok megtagadják idegen földön fogvatartóik dicsőítését: „Hogyan énekelnők az Úrnak énekét idegen földön?!” A zsoltáros megnyilvánulása a népe sorsáért felelősséget vállalni kész és népe sorsa miatt aggódó írástudó személyiség ellenállása. Egyszerre vallásos (szent), közösségi (profán) és személyes (lírai) alkotás. Ez az összetettsége hatott termékenyen a 16. és 17. századi zsoltárszerzőkre és a későbbi utókorra is. Precedens hasonló helyzetben lévő „énekesek” számára (Dsida Jenő: Psalmus hungaricus), ihlető forrás zsoltárparafrázisok szerzői számára (Sztárai Mihály, Bogáti Fazekas Miklós, Kecskeméti Vég Mihály, Móricz Zsigmond, Makkai Sándor), műveltségélmény a költészetben (Arany János, Ady Endre, Babits Mihály, Aprily Lajos, Reményik Sándor, József Attila, Sík Sándor, Weöres Sándor, Pilinszky János, Nagy Gáspár, Szilágyi Domokos). Ezekben az életművekben gyakran találkozunk a Zsoltárok Könyvéből vett lírai toposzokkal: istenkeresés, szeretet, genezis, babiloni fogság. Újabb bizonyítéka ez a Biblia szellemi és erkölcsi erőt adó energiájának. Móricz Zsigmond az eredeti százötven zsoltárból mindössze tizenegyet írt át (a 30., az 59., a 93., a 120., a 123., a 126., a 129., a 130., a 131., a 133. és a 137. sorszámút), ezeket 1916-ban véglegesítette, és Zsoltárok Könyve cím alatt rendszerezte. Zsoltárkísérleteinek egyik legsikerültebb darabja a 137. zsoltár. Több motívumot is megőriz az eredeti szövegből: az emlékezést, az időkezelést, az epikus jegyeket, valamint az eredeti alcímet is („Emlékezés a babiloni fogságra”). A kezdő nyolc sorban a zsoltáros felidézi a babiloni fogság tragikus eseményeit: a hazáját sirató, rabságba esett zsidó népet, a rabtartók kívánságát, akik „énekszóra, víg danára nógatták” őket. Végül a kérést megtagadó, ellenállni kész raboskodók válaszát idézi: „Hogy? Idegen földön az Úr énekeit?/Hogy lehetne azokat elzengeni itt!” Ez a két sor egyszerre közvetít kérdést, döbbenetét, felháborodást és elutasítást a megfelelő szövegretorikai eszközök (kérdés, felkiáltás, ismétlés) segítségével. Innen az elbeszélő múlt linearitása is jelenidejűségre vált, formailag is érzékeltetve a rabságba esettek magatartásbeli változását. A múlt idő használata, a lineárisan futó eseménysor az átélt élményeket közvetíti, ezt követi ezeknek az élményeknek a feldolgozása a jelenben. A beálló retorikai fordulattal megszűnik az események folyamatossága, helyette a balladákra emlékeztető jelenidejű szaggatottság alakítja a versformát, jövő idejű eseményekre történő utalásokkal. A lírai képek és hangulatok helyett Móricz a témához illő tragikumot, drámai monológot részesíti előnyben, nem feledkezve meg az érzelmek fokozásáról sem. Ez az önátkozás és a megátkozás gesztusában éri el a tetőfokát: „Ínyemhez a nyelvem üszke leragadjon./Hogyha nem lesz Jeruzsálem már vigaszom.” — „Babilonnak lánya, óh te elszenvedő,/Babilonnak lánya, légy te hulla, meddő.” A versszöveg átokközvetítő hatékonyságát növelik a bibliából átvett vagy azokra emlékeztető archaikus nyelvi elemek: szavak („elveszendő”, „Erdőm”) és szószerkezetek („nyelvem üszke”, „Babilonnak lánya”, „bőszült szavuk”) és ismédések, párhuzamok („Uram, Uram”; „Babilonnak lánya, óh te elveszendő,/ Babilonnak lánya, légy te hulla, meddő.”; „Áldott legyen ki megfizet gaztettedért.. Áldott legyen, ki megragad s vágja szíved”). Saját Zsoltárok Könyvének létrejöttében Móriczot nemcsak a Károli-biblia, hanem az első világháború hadszínterein átélt drámai élményei is befolyásolták, válaszként olyan gondolatokat és érzéseket fogalmazhatott meg és írhatott ki magából, amelyek nem jelenhettek volna meg ilyen balladai tömörséggel a regényeiben és az elbeszéléseiben. 2 (végh)
