Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2017. ősz (3. évfolyam, 3. szám)
Tanulmány, recenzió, kritika
plébánosi ellenőrzés alatt, aki egészen másfajta nyelvet szólt a hívekhez.w „Eleinte fenn, aztán lenn játszottuk”, rendre visszatérő mozzanata ez a templomi beat-zenének, mely végül is nem sikeredett mozgalmi zenévé. A mozgalmivá vált újraevangelizációs pop-zene egyik nagy figurájának, Ferenczi Rudolfnak édesanyja az üzemi dalárdában Rákosi-dalokat, a templomi kórusban Máriaénekeket énekelt. Fia 1963-ban vesz egy gitárt, s hegesztő szakmunkásként — egyébként az akkori ifjúság viharos és szabados életét élve — a Doomsday együttesben Dax néven Tokodon, Dorogon, Esztergomban játszik. Egy halálosan komoly személyes válságból egy, a Regnum Marianum mozgalomhoz tartozó lány halássza ki, s továbbra is Dax névem, ám immár a mozgalom megtérő tagjaként zenésíti meg az újraevangelizációs mozgalom karizmatikus figurájának, Diószegi Lászlónak igényes szövegeit. A „piszkosul együtt pendültünk” légkörében olyan — rusztikus és plebejus zamatú — mozgalmi dalok születnek, melyeket hónapok elteltével már országszerte ismertek és énekeltek lesznek." A kismarosi, majd a nagymarosi találkozókkal fémjelzett előbb féllegális, majd legitim ifjúsági találkozók emblematikus figurája, főszereplője, állandó főszereplője az a Sillye Jenő lesz, aki a ministránsok és templomi kórusok világában, majd az újraevangelizációs mozgalomban szocializálódik, mindvégig megmaradva zenészként amatőrnek, ám apostolként egyre hivatásosabbnak. A kismarosi-nagymarosi találkozó idején, vagyis a hetvenes-nyolcvanas években már a Jenő-dalokat sajátjukként éneklők másféle zenére táncolnak, másféle zenét hallgatnak szórakozásból, más zenészek „civil” kedvenceik. A rock-misék egykori (sok esetben profi zenésszé, zenetudóssá váló) zenészei (mint például Tihanyi Gellért vagy Petrovics Tamás), és a mainstream világi rockzene szakértői (mint Kőbányai János vagy Hadas Miklós) szerint az a zene „popzenei közhelygyűjtemény”, „önmagába záruló kör, nem javítható”, „szentimentális limonádé”, „leginkább a gyökértelen és megbukott polbeathez hasonlít”, „gyors hatásra törekvő evilági mozgalmi dalok, dallamvilága a hatvanas évek beatzenéjének morzsáiból csipeget, nélkülözvén a korszak nagyjainak professzionalizmusát”. Közvetlen érzéki hatásra törekednek, s ezért lemondanak a differenciáltabb gondolati-intellektuális jelentéstartalmak közvetítéséről.” Körmendy árnyaltabban, igazságosabban és pontosabban fogalmaz: „Sillye Jenő egyházzenei rock-sámán zenéje városi népzene, slágerszerű, gyerek-zene, mesekönyvzene, kicsit népzene, kicsit beat, nem szintézis, hanem konglomerátum, olyan songrockzene, melyre jellemző az önmutogatás nélküli erőteljes érzelmesség, mindemellett van valami titka, amit öt-hat kazettájának meghallgatása után sem tudtam megfejteni.” Körmendy kétségkívül valamit megérzett, amire inkább kínálkozik — a transzcendesen kívül - a szociológiai-szociálpszichológiai magyarázat, mint az esztétikai. Egy hollandiai keresztény fesztiválon, melyen híres popzenészek is felléptek, s volt kemény rock is szent szöveggel, Sillye Jenőnek óriási sikere volt. Talán azért, mert magával vitte oda is mozgalmi auráját. Ez a zene ugyanis immár nem fentről, a karzatról, hanem lentről, az oltár közeléből hangzik fel, szerves részeként a happeningnek, a találkozásnak, a liturgiának. A zenészek, akik szembenéznek a velük együtt éneklő hívekkel — élükön a karizmatikus aurájú Sillye Jenővel — egyben evangelizátorok, tanúságtevők, apostolok, küldetésben lévők, az újraevangelizáló papok egyenrangú, belső munkatársai." Sillye Jenő és társai szerepének és teljesítményének megítéléséhez feltédenül figyelembe kell venni 26
