Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2017. ősz (3. évfolyam, 3. szám)
Tanulmány, recenzió, kritika
nem csak a világi hatóságok általi árgus szemekkel való figyeltetésüket, hanem — ami sokkal inkább bántotta őket — a hivatásos és hivatalos egyházzenei potentátok (élükön Dobszay Lászlóval), valamint a katolikus kulturális élet néhány prominens személyisége (mint például Vasady Péter és Makovecz Imre) ellenük intézett kirohanásait. 1985-ben az Új Ember vitát nyitott erről a zenéről, és 90 olvasói levél közül csupán három volt elítélő, és a 28 mérlegelő mellett a nagy többség Jenő-párti volt. Akárhogy is, e nyelvújítás nélkül — melynek nem csak kísérőzenéje, hanem alaphangja volt ez az örömhír-zene — jó, ha feleennyien lennének a mai negyven-hatvan évesek, legalábbis a városi templomokban. A mai náluk fiatalabbak számára azonban ez a zene már többé-kevésbé olyan, úgy hangzik, mint az „oltár szent zsámolya” és „buzgó szívünk imádása”. Mozgató és mozgalom nélkül, mozgalmon kívül, másfelől újabb nyelvújítás híján jobbára csak hallgatják ezeket az énekeket, és már a fiatalok közül is keveseket vonz a havonként egy alkalommal hirdetett „gitáros mise”, ahol Jenő-dalokat hallhatnak, énekelhetnek, ha kedvük támad, de mitől is támadna, hiszen ez a nyelv közelebb van az oltár szent zsámolyához, mint a heavy metal és a techno-house nyelvéhez. Egykori zenésztársai és rajongói immár mint a Los Angeles melletti Pasadena presbiteriánus gyülekezetének orgonistáját és zeneszerzőjét kérik meg, hogy az abonyi beat-mise 30 éves évfordulójára újra írjon misét . Kitartó unszolásukra meg is születik a Missa Aboniensis, s 1997 tavaszán az egykori zenésztársak és az egykori beat-misén éneklő kórus segítségével több alkalommal fel is hangzik mindkét mű, hol miséken, hol koncerteken.”5 Körmendy szerint „Szilas professzionális igénnyel (és ezt most nem csak dicséretképpen mondom) műzenét, egyházi zenét alkotott, míg a régebbi a spontán örömből született. Ez a mű nagyon hosszú, népénekként, népszerű zeneként nem funkcionál. Ezt egyébként a felvételen hallható taps is igazolja. A nagy összegezés igényével készült. Ahogyan előre halad a mű, egyre inkább oldódik a műzene-alkotási igény.””' „Mindenféle keresztény templomban működtem. Szent Pál azt mondja, ugye, hogy vizsgáljátok meg jól, ezt szeme előtt tartottam. Jézus volt számomra a mérce. Megismerkedtem különböző zenei stílusokkal, ideológiákkal, teológiákkal, teológiai tanulmányokat is folytattam. Ma egy presbiteriánus templomban vagyok orgonista és karvezető, de más templomokban is játszom. Ami a hitemet illeti, ez egy spirális dolog, egyre jobban, egyre mélyebben tanulmányozom, élem az életet, egyre mélyebben gyakorlom hitemet. A keresztény vallás intellektuális, meg kell értenünk, s erre egy egész élet kevés. A katolikuson kívül sok másfajta keresztény hatás is ért, hol az egyik, hol a másik vált életemben hangsúlyossá. A lényeghez szeretnék eljutni. Ezt kutatom a zenében is. A legfontosabb megtudni, mit kíván az Úr. Azt, hogy igazságot cselekedjünk, s szeressük az irgalmasságot, s teljesítsük akaratát. Ebben a mentalitásban élek, gondolkodom, és zenélek. Nehezen tudom elképzelni, hogy más is meghallja zenémben azt, amit én meghallottam benne. Ez az egész zenélés egy nagy rejtély számomra”, nyilatkozza Szilas Imre. Az Abonyi mise mint esemény óhatatlanul a legendás beat-mise árnyékába került. A tűrt kategóriából az egyházon belül is átkerült az óvatosan támogatott művek kategóriájába, de a félig-meddig kanonizált műnek nem lehetett akkora varázsa, mint a félig-meddig tiltott gyümölcsnek annak idején. így csak csendes, meghitt sikere lett. Ahhoz képest, persze, hogy milyen kevés volt az idő (a betanulásra) és hogy mennyire széttartó indítékokból 27
