Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2017. tavasz (3. évfolyam, 1. szám)
Események, évfordulók
felismerése, tisztánlátás, hit stb.. A bal agyfélteke munkája: részletek felismerése, szabály megértése, gyakorlatias gondolkodás... A különbség tehát nem faji, hanem csak arról van szó, hogy melyik agyfélteke uralja a másikat.” A mi gondolkodásunkban (következésképp beszédünkben is!) a rész csak az egész okán értelmes. De értelmes, hisz felsejlik benne az egész - gondoljunk csak az iménti igekötős válaszokra! A nyugati agy előbb precízen egybegyűjti a részleteket. Ha valakinek például a cukorrépa bemutatása a feladata, először is bevisz laboratóriumi munkaasztalára egy jól fejlett példányt, lerajzolja vagy lefényképezi, megméri, felmetszi, kifőzi, lepárolja, kimutatja a hasznos- és salakanyagok arányát; közben mindent jegyzőkönyvez, grafikonokat készít, végül munkája eredménye egy vaskos, tényadatolt és jól illusztrált tanulmány lesz: A cukorrépa, mint olyan. Az imigyen „feldolgozott” cukorrépa aztán egy kukában köt ki, s ott rohad, míg el nem szállítják a szeméttelepre. Mi viszont nem a részletek tárházát gyűjtjük, melyek majd valamikor összeállnak egésszé, hanem a teljességből indulunk ki! Mint ahogyan a bal agyféltekés gondolkodás fontossági sorrendjében náluk, mármint a nyugatiaknál, mindig elöl áll az én, a most vagy a birtoklás kifejezője. Egy német (hozhatnék természetesen francia, svéd vagy ír példákat is) így mutatkozik be: Thomas Müller, vagyis az ego van elől, a család, ahonnan vétetett, hátrasoroltatik. A magyarnál ez fordítva van, előbb a hovatartozást, a családi köteléket hangoztatja, aztán jön csak az egyén: Kiss Miklós. Megjegyzem, ugyanígy van a japánoknál is! A dátumozással, az időjelzéssel hasonlóképpen járunk el. Míg a nyugati agy mindig a mából indul ki pl. 22. 01. 2017., a magyar fordítva gondolkodik: 2017. január 22-ét mond és ír. Ugye, már érthető? Emeljünk hát szót minél többen gyönyörű örökségünk, beszédünk védelme és megmentése érdekében, mert az utolsó órában vagyunk, s az is a vége felé jár! Kodály tanár úr már 1937-ben megkongatta a vészharangot. Kevesen tudják róla, hogy a legkiválóbb beszédművelők egyike volt (eredeti végzettségére nézve magyarnémet szakos középiskolai tanár, s magyarból írta doktori disszertációját a Pázmány Péter Tudományegyetemen). Rádióbeszédeiben, írásaiban később is rendszeresen figyelmeztette az illetékeseket beszédünk romlására - felesége, Emma asszony gyakran feddte is ezért: Ne lőrinczézzen már annyit, Zoltán! Jajkiáltásai azonban mindenütt süket fülekre találtak. Tőle a képzeletbeli stafétabotot Péchy Blanka vette át. Az 1960-ban létrehozott Kazinczy-díj alapítványa, később pedig a szintén a nevéhez fűződő Beszélni nehéz mozgalom, majd az 1973 őszén indult Édes anyanyelvűnk nyelvhasználati verseny mind-mind értékes, máig nagyszerű kezdeményezés! Neves szakemberek - Lőrincze Lajos, Fischer Sándor, Benczédi József, Deme László, Montágh Imre, Hernádi Sándor, Wacha Imre - továbbá általános- és középiskolai tanárok egész sora volt robotosa eddig is a magyar beszéd ügyének, de amíg nem kerül vissza kötelező tanítása az intézményes oktatás keretei közé, addig átütő sikert nem érhetünk el! *Grover S. Krantz: A~z európai nyelvek földrajzi kialakulása (fordította: Imre Kálmán). Ősi Örökségünk Alapítvány, Budapest 2000. (A mű eredeti címe és kiadója: Geographical Development of European Languages. Peter Lang Publishing Inc. New York. 1988. https:// internetfigyelo.wordpress.com/2010/10/22/varga-csaba-a-magyar-esz/ Kodály Zoltán: Visszatekintés 1-3. (szerkesztette: Bónis Ferenc). Argumentum Kiadó, Budapest 2007. 96
