Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2017. tavasz (3. évfolyam, 1. szám)

Társművészetek

házban laktunk, így az én gyermekkori rajzaimat is megnézte. Mindez 2-3 évvel az 1960- ban bekövetkezett halála előtt történt.

Leveleinek nagyrészét Papp Aurélként szignálta, a szó szoros értelmében anyanyelvi szinten beszélt és írt magyarul, a szatmári béke általa tervezett, készített domborművét is így írta alá. Ezt a későbbiekben próbálták ugyan Popp-á alakítani, de nem sok sikerrel. Erről bárki meggyőződhet, aki alaposan megnézi a szatmári Művészeti Múzeum udvari falán az emléktáblát.

1892-től a nagykárolyi piaristáknál tanult, ott már kezdett kitűnni rajztudásával. Önéletrajzi írásaiban szeretettel emlékezik meg egykori tanárairól, Boros Antalról, dr. Czirbusz Gézáról és másokról.

Édesanyja anyagi meggondolásból az apához hasonló papi pályára szánta, de ő másként döntött, így került húszévesen Budapestre, ahol nagy nélkülözések közepette az ottani európai hírű mintaraj ziskolában (a későbbi képzőművészeti intézet, akadémia) folytatta tanulmányait. Ez a Keleti Gusztáv vezetésével indult nagyszerű és igényes intézmény a kiváló képzőművészek sorát indította útra a millenium körüli években, illetve a 20. század első évtizedeiben. Ök és tanáraik a megvalósítói azoknak a nagyszabású képzőművészeti, díszítőművészeti, egyházművészeti vállakózásoknak, amelyekre nemcsak Magyarország, hanem az egész térség máig büszke lehet. Ebben a dinamikus, értékteremtő légkörben válhatott igazi művésszé olyan mesterek irányítás amellett, mint Aggházi Gyula, aki ösztöndíjra javasolta, dr. Pasteiner Gyula, aki államköltségen Felső-Olaszországba vitte tanítványait, köztük őt is. Itt tanított Székely Bertalan festőművész, a későbbi igazgató, Schulek Frigyes európai hírű építész, Révész Imre és Tardos Krenner Viktor festőművészek, valamennyien kiváló alkotók és nagyszerű pedagógusok. Nélkülük aligha beszélhetnénk ma Popp (Papp) Aurél alkotói nagyságáról, életművéről, jelentőségéről. Az intézet 1903-ban kiadott évkönyvében a neve így szerepel: Papp Aurél.

Azt olvasom a Wikipédiában, hogy expresszionista művész. Hosszabb tanulmányban lehetne bizonygatni, hogy miért nem az, de erre a jelen keretek nem alkalmasak. Elégedjünk meg annyival, hogy a kifejezésmódja meglehetősen távol áll Franz Marc, Egon Schile, Edvard Munch alkotói stílusától, akik valóban expresszionisták voltak. Papp Aurél olyan realista indíttatású alkotó, akinek a műveit dinamizmus, monumentalitás és felfokozott kifejező erő jellemzi. Ha görcsösen ragaszkodunk valamilyen besoroláshoz, akkor megítélésem szerint a posztimpresszionistákhoz, neoimpresszionistákhoz áll legközelebb.

Sokan állítják róla, hogy nehéz természete volt, könnyen haragra gerjedt, és emiatt több ellenséget szerzett, mint barátot. Annak idején én egy jóságos mosolyú, kedves, idős bácsit ismerhettem meg, aki a konyhánkban nagyanyám plattja előtt ült a sámedlin, nagyokat nevettek együtt régi történeteken, és közben még hozzám is volt pár jó szava. Tény, hogy a festő hamar kinőtte a 20. század eleji városka, Szatmárnémeti kispolgári, olykor bántóan földhözragadt, falusias kereteit — jószerével soha bele se nőtt ebbe —, bosszantották a körülötte sündörgő tehetségtelenek, szépelgők, ezeket hamar pontra tette, elkergette, de az igazi barátokhoz élete végéig ragaszkodott. Halála után többen kérkedtek azzal, hogy tanítványai voltak, de ő csak Gáli Ferencet és Tatz Kálmánt tartotta annak. Gáli Ferenc (Francois Gall) Párizsban vált elismert alkotóvá, Tatzról keveset tudunk, hiszen még egész fiatalon, orosz fogságból való menekülése után a világ túlsó felére sodorta az élet.

79