Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2017. tavasz (3. évfolyam, 1. szám)
Tanulmány, recenzió, kritika
szerkeszti emlékezéseit. Ez magyarázza meg a kapcsolatot az elkülönülő narrációk között, s a későbbi perspektíva arra vezeti rá az elbeszélőt, hogy tudja, mi lesz az események kimenetele. A keringő mendemondák terrorja, a létbizonytalanság, az egyénekre leselkedő fenyegetések Liviu Rebreanu által nagyon jól megragadott aspektusokat alkotnak, aki maga is hasonlókat élt át, mint az itt elbeszéltek. Ilyen összefüggésben a Kálvária közvetetten egy drámai korszak freskója lesz. Az író nagyon jól leírja a kor emberének tragikus létfeltételeit, aki a sors játékává válik. Amint az egyik fejezet címe is sugallja, egy olyan ember történetéről van szó, akinek feje fölött állandóan ott van a Damoklész kardja. Hogy az okkupáció körülményei közt megéljen, Remus Lunceanu arra kényszerül, hogy mindenféle apró munkát elvállaljon (műsorfordítás, reklámszövegek írása, jegyellenőr az Atheneaumban, újságírás egy függeden lapnál stb.) Lelkismereti kérdést csinál a megszálló hadsereggel való együttműködés megtagadásából, azonban szomorúan állapítja meg, hogy háború idején a hazafiság mindinkább a gyomron keresztül nyilvánul meg. A hős lelkiállapota a háború alakulásának függvényében változik. A front eseményei a sajtóközlemények és a mendemondák alapján rekonstruálódnak, nem pedig a mindentudó elbeszélő perspektívájából. Ez a modernitásnak egy másik jegye a kis szubjektív regényben megtalálható számos más újító vonás mellett. Tulajdonképpen az egész könyv nem más, mint egy lelkiismereti dráma és a háborús évek megható szubjektív krónikája ezen sorsfordító idők egy résztvevőjének szemszögéből. A hős igazi üldöztetése akkor kezdődik, amikor a megszálló kultúrával szembeni „objektív szigor” jegyében kedvezőtlen beszámolót ír a német színészeknek a bukaresti Nemzeti Színházbeli játékáról. Ezek felháborodnak és Remus Lunceanut csak barátai közbenjárása menti meg a corabiai lágerbe való internálástól. A cenzúra főnöke által felhozott ok az volt, hogy „szemmel látható ellenszenves magatartást tanúsít a központi hatalmakkal szemben”. A fiatal hazafi újságíró számára a megszállók által végzett kulturális tevékenységek kapcsán írt vitacikkek hősi gesztust jelentenek, valamint azt, hogy így öntse ki felgyülemlett gyűlöletét. Különösen a Henric Adlerrel folytatott vitája eredményez nagy bajokat számára és teszik őt nagyon sebezhetővé. A polémia irodalmi témákról kezdődik, de gyorsan egyre erősebb személyeskedéssé durvul. Bosszúálló és nagyon hiú ellenfele, akinek egy „egyenesen az önmaga dicsőségének növelése és az ellenfelek megsemmisítése érdekében alapított lap” áll rendelkezésére, valóságos sajtóhadjáratot indít Remus Lunceanu ellen. Eldönti, hogy feljelenti és így teszi tökre azt, akit nevetségessé tett és „agyalágyult”-nak nevezett. A kor írói faunáját bemutatva Rebreanu ragyogó vitázónak mutatkozik, különösen a Henric Adler Lovinescut idéző aqua fortéval megrajzolt prtréja által: „Adler különös ember volt: savanyú szívű, minden bosszúra éhes, szenvedélyesen sötét, mérgező nyelvű. Semmilyen eszköz nem volt túl rút számára, ha aggal megsemmisíthetett valakit, aki ellentmondott neki... ” A hatóságok elkezdenek kutakodni Lunceanu múltjában, és azzal vádolják, hogy megszökött az osztrák hadseregből és hogy hamis vádakkal illeti a németeket. Adler támadásainál jobban fájnak neki azok az ütések, amelyeket azoktól szenved el, akiktől megváltását várja. Úgy tűnik, egyik ilyen támadást éppen Nicolae Iorga hajtja végre, aki a moldvai újságokban lenézően „transgilván románnak” nevezi, amely kifejezésnek komoly pejoratív konnotációi voltak abban az időben. 61
