Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2017. tavasz (3. évfolyam, 1. szám)
Tanulmány, recenzió, kritika
Liviu Rebreanu az okkupációs időszak román kulturális életének tablóját is megalkotja. Sokatmondó, hogy a Lázadás szerzője nem sok lelkesedéssel beszél az írókról, akiket a cigányokkal hasonlít össze: „ Vitatkoztam egy íróval. S mivel a vita egy irodalmi üggyel kapcsolatban kezdődött, elfajult természetesen. Az írók bizonyos tekintetben olyanok, mint a cigányok: még a temetőben is veszekszenek. Csak éppen polémiának csúfolják veszekedésüket. ” A halál közelségével szembenéző ember olyannak látja a világot, amilyen, az egykori ideálok kozmetkája nélkül, s ezért az öngyilkosságot választja, amely tiszta simogatást hozhat számára. Míg az első két fejezetben az események pszichológiai visszhangján van a hangsúly, a Farkas szájában, a Másodjára, a Szakadék széle, az Üldözés, a Katasztrófa című részek sokkal hangsúlyosabb pikareszk jelleget kapnak, a bemutatott események drámaisága fokozódik. A töprengések helyét az események veszik át, amelyek nyomán az elbeszélés egy szenzáció-regényhez tud hasonlítani. Remus Lunceanu drámai helyzete akkor súlyosbodik, amikor egy katonai rendőrfelügyelő keresi fel, aki azt akarja megtudni, mi a helyzete a monarchia és az osztrák-magyar hadsereg vonatkozásában. A hőst azzal gyanúsítják, hogy irredenta propagandát fejtett ki mind a háború előtt, mind az okkupáció idején. Noha már több mint egy évtizede román állampolgár, Lunceanut szökevénynek (mivel nem jelentkezett az országgal szembeni kötelezettsége teljesítésére) és árulónak (mivel ellenséges magatartást tanúsított a hazájával szemben) nyilvánítják. A sorozó bizottság elé hívják, majd letartóztatják, hogy Magyarországra küldjék. Remus Lunceanu, látva, hogy élete veszélyben forog, vakmerő lépésre szánja el magát és elmenekül kísérőitől. Pár napig barátoknál és rokonoknál bujkál, aztán elhatározza, hogy átmegy a frontvonalon Moldvába. A narráció igen jól illusztrálja azt a módot, ahogyan az önéletrajzi tapasztalat átalakul regénybeli tapasztalattá, amennyiben a valóság ödetben és drámaiságban gyakran felülmúlja a képzeletet. Az elbeszélő hős aprólékosan számol be a megszállt Bukarestből való szökésének odisszeájáról és elidőz azok portréinál, akik segítették rémutazásának állomásain. Az események tragikus fordulatot vesznek abban a pillanatban, amikor Lunceanut elfogják a németek a határvonalon, akinek nem volt a szabad átkelésre szóló okmánya, de talál egy megmentő hazugságot. Egy focşani-i barátja, valamint egy kapitány segítségével végül sikerül neki katonaruhában átmennie a frontvonalon. Nem véleden, hogy az átélt rendkívüli események hatására ezt mondja: „Mintha kalandregényekben lennénk”. Az ele j én a hős lelki megnyugvást talál a Moldvába menekültek között, akikegyüttéreznek vele az elviselt szenvedések miatt. Aztán hirtelen megváltozik a világ körülötte, s ő nem érti, miért. Az emberek kimértekké válnak, s kerülni kezdik őt. A helyzetet egy ügyvéd barátja magyarázza meg, aki elmondja, hogy a róla szóló mendemondák miatt az emberek kémnek tekintik, akit a németek küldtek oda, hogy tájékoztassa őket a román hadsereg terveiről. A hős ezen újabb létválsága nagyon súlyosnak bizonyul, mert éppen testvéreinek magatartása váltja ki. Rebreanu részletesen foglalkozik hőse lelki folyamataival, aki az öngyilkosságot választja menekvésként lehetetlen helyzetéből. Az „utálatot”, melyet Remus Lunceanu átél, Rebreanu „életundor”-nak nevezi, s így határozza meg: „Már nem éreztem sem fájdalmat, sem megrökönyödést, sem szomorúságot. Azonban szép lassan egy hatalmas életundorfurakodott a lelkembe. Egész este aK. utcákat jártam a zpjos, mulatozásra és életre éhes sokaság között. Eátam, miként vergődik mindefelé az élet, sietősen, egoistán, semmivel sem törődve. Hallottam 62
