Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2017. tavasz (3. évfolyam, 1. szám)
Tanulmány, recenzió, kritika
Pomogáts Béla Az újabb magyar irodalom 1945-1981 című munkájában afféle „műfaji áttekintést” végez a korszak epikus irodalmában. Véleménye szerint a 60-as, 70-es évek fejleménye, a „kérdező, problémakereső írói magatartás” s ennek következményeként az esszéregény, amiben „az író világnézeti mondanivalója és történelembölcselete nemegyszer önállósodott, esetleg háttérbe szorította az epikus anyagot.” Másik típus, amit elkülönít, a példázatos elbeszélés, ahová a groteszket, a mitologikus regényt és az általa „áltörténelminek” nevezett regényt sorolja, s felhívja a figyelmet a kisregény- és novellairodalom előretörésére mint új fejleményre a korszak irodalmában. Utóbbi okaként a „gyorsan változó valóságra reagáló írói érdeklődést” látja. Dobai Péter 1981-ig megjelent epikus termését kategorizálva a regényeket (Csontmolnárok, Tartozó élet) a felfokozott történelmi érdeklődés kapcsán, a Játék subákkal illetve a Sakktábla két figurával című novelláskötetek kapcsán pedig a szociográfia hatását említi. A jelenleg forgalomban lévő irodalomtörténetek10 az átmeneti formák korszakának tartják a 20. század 70-es éveit. Eszerint a markáns prózapoétikai váltást jelzik ugyan az ekkor megjelent művek, de valójában inkább tematikus váltás történt a korábbi évtized epikájával szemben: az alkotók érdeklődése egyre inkább saját maguk, saját világuk és nemzedékük sorskérdései felé fordul. Ezért is kapja az ekkor jelentkező fiatal irodalom a „közérzetirodalom” címkét, ami pejoratívként hangzik a korabeli kritikában: pedig alapvetően jól jellemzi a korszak újabb epikus műveit. Ebben, a fentiekben vázolt irodalomtörténeti kontextusban lát napvilágot a Csontmolnárok című regény — Dobai Péter első regénye — 1974-ben. A regény címe akár a Kilovaglás... hapax legomennonjainak sorát bővíthetné: a sajátos összetett szó számos lehetséges jelentést sűrít, fogalmi jelentései mellett afféle valódi, dobais képként vizuális képet is megjelenít. Mivel a regény a nemzedék történelmi regényeinek sorát folytatja, így a cím értelmezése is ebből az irányból közelíthető meg. A Csontmolnárok szereplői az 1848/49-es forradalom és szabadságharc egykori katonái, akik az emigrációban töltött napjaik során beszélnek és beszélgetnek: múltról, cselekvési lehetőségekről és azok elmúltáról, s a jövőről, ami kétséges és bizonytalan. A „csont” tehát a múlt képe lehet, a hősi, de már soha újra nem éledő múlté, ahol még adott volt a történelmi cselekvés lehetősége. A „molnárok” e csontokat őrlik: a múltba tekintő, a jelen mozdulaüanságát és a jövő bizonytalanságát tükröző, regénybeli dialógusok valójában annak bizonyítékai, hogy a múlt már tényleg porrá lett, minden cselekvés lehetetlen és céltalan. A regény recepciója alapszövegének — mint a bevezetőben jeleztük — Szilágyi Ákos írását tekintjük és tartjuk fenntartva, hogy az általa felvetett, Dobai addigi regényeinek {(Csontmolnárok, Tartozó élet) értékelését célzó szempontokat abszolút érvényesnek tartjuk, azok megítélése viszont a horizontok változásával változik: amit tehát Szilágyi 70-es években írott tanulmányában esetleg hibaként és hiányosságként jelenik meg, Dobai epikus írásművészetének lényegét és egyediségét adja. Idézzünk néhány ilyen kijelentést Szilágyi Ákostól! 1. „Dobai regényhősei mind úgy beszélnek, gondolkodnak, mintha színpadon állnának, mintha egyidejűleg hősök és saját sorsuk rezonőrjei lennének.” (109. o.) 2. „Dobai mindkét regényében olyan történelmi-lélektani sorshelyzetet dolgoz 50
