Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2017. tavasz (3. évfolyam, 1. szám)
Tanulmány, recenzió, kritika
fel, amelyben az egyének kihullanak a történelemből, szembekerülnek a léttel, s nincs számukra értelmes cselekvés, amely visszavihetné őket ide.” 3. „Ezek a hősök nem tesznek, mert egyéni, szociális, történelmi helyzetüknél fogva nem tehetnek semmit. Mert először saját helyzetüket, amelyhez tehetetlenül tapadnak, kellene felszámolniuk.” (110. o) 4. „Dobai regényeiben abban a pillanatban, hogy megszólal valaki, értelmiségivé válik. Dohainak csak egy nyelve van, csak ezt tudja szétosztani hősei között, mintegy különféle filozófiai álláspontokká szabdalva szét saját tudatát.” 5. „Dobai könyvei inkább hangos és költőileg is megformált gondolatsorok a történelemről, a forradalomról, a magyar és kelet-európai sorsról, gondolatsorok hősökben és történelmi helyzetekben.”(l 11. o.) 6. „Épp ezért legjelentősebb műveiben elszakad a szépirodalmi kifejezéstől s a történelmi esszé felé halad előre.” 7. „Epikánk a legújabb nemzedék műveiben újra gondolkodni kezd, nem mesél, nem moralizál, nem, nem szelíd álmokba ringat, de történelmi korlátáink kritikai tudatához és esztétikai átéléséhez segíti mindannyiunkat.” A Csontmolnárok hősei valóban szerepelhetnének színpadon dikciójukkal: a csehovi drámaiadan dráma hőseiként. Már megélték a maguk harcait és konfliktusait, saját, belső konfliktusaikat kell kezelniük és reprezentálniuk a világgal, a történelemmel szemben. S töprengéseiknek, érveiknek és ellenérveiknek valóban csak egy nyelve van: a mindenkori, gondolkodó ember nyelve, akinek számára a töprengés egyben értelmiségi létkérdés, létének feltétele. Meg kell érteniük önmagukat és önnön világhoz való viszonyukat ahhoz, hogy továbbléphessenek, hogy „felszámolhassák helyzetüket”. A töprengés eredménye a regény zárlata. Az Aleppóban gondolkozó, beszélgető hősök megőrzik önmagukat, s elindulnak, hogy megkeressék a helyet, helyeket, ahol önmaguk maradhatnak (Párizsban, Amerikában stb.), de ez már nyilvánvalóan csak pótcselekvés: a történelemben való lét rekonstruálásának általában kudarcba fúlt kísérlete. A Csontmolnárok valóban elszakad a történetcentrikus magyar prózahagyománytól, s az esszéregény felé mozdítja az epikát. A regény maga pedig szépen illeszkedik Dobai Péter konzekvensen és szervesen építkező életművébe: előlegezi a Vadon című regény alaphelyzetét, sőt, szövegkezelését is. A Csontmolnárok ban már megjelenik a Vadont alapvetően meghatározó szövegmontázs-technika, amikor egy-egy korabeli levél- vagy naplórészlet segíti a „történelmi képzet” felépülését. S a regény befogadás története is a Vadon felé mutat: a Csontmolnárok történetszerű olvasata lehetetlen, töprengések, dialógusok, levelek és naplók szövedéke, úgy a Vadon történetszerű olvasata is kétségbe vonható: talán éppen a belőle készített film kudarca igazolja, hogy a regény több a történetnél, vannak olyan síkjai, mélységei, amik képként nem mutathatók meg. Játék a szobákkal „Minden fénykép fáj” —írja Dobai Péter Stekovics Gáspár fotóművész albumában a saját portréja és Szigliget kapcsán keletkezett miniesszéjéban 2015-ben. A fotó, a fénykép valamit őriz, ami volt, de már nincs, de a fotó nyilván nem képes az igazi létet mutatni, csak egy adott pillanatnyi valóságot. S még egy Dobai-idézet az Egyél, én megágya^ok című, a második novelláskötet, az 1978-as Sakktábla két figurával egyik írásából: „A folyamok alatt 51
