Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2017. tavasz (3. évfolyam, 1. szám)
Szépirodalom
leányt és a nyomorékot, vagy a nyomorékot és a leányt, amint az egyik feléje, a másik pedig az ellentétes irányba halad a tömegben. A zöld lámpánál átkelő nyomorék egy pillanatra hátranézett, tekintetük szemvillanásnyira találkozott, s miközben Szilveszter meg volt győződve, hogy már látta a figurát, egy picit szem elől tévesztette a leányt, annyira meglepte az ismeretlen ismerős megjelenése. És akkor gyönge taszítást érzett, vagy inkább azt: ő taszított meg véledenül valakit, akinek kisebb a testsúlya és az ellenállása. Elperdült tőle, s ahogy az eltántorodó leányra kapta tekintetét, az ismerős-ismeretlen nyomorék beleveszett a tömegbe. A leány aprót sikkantott az általános hangzavarban, kezéből a földre borult egy nagy kosár szegfű. Szilveszter mentegetőzve mormogott valamit, kapkodva segédkezett a hajladozó leánynak, aki minduntalan ráemelte szemét a földre hullott virágokról, s neki ismét az a benyomása támadt: ismeri valahonnét, akárcsak az eltűnt nyomorékot, de nem tudja, honnét. Kívülálló számára úgy tetszhetett, nagy egyetértésben szedegetik fel a szegfűszálakat, amelyek oly hervatagoknak látszottak a keményre tiprott, fagyos havon, mintha az imént lopták volna őket egy napok óta elhagyott sírról. A fölegyenesedő leány éppoly tétován álldogált ott, akárcsak a hibáját átérző és a nő ismerős-ismeretlenségén tűnődő Szilveszter, kissé elmosolyodott, kényszeredetten, mint aki nem tudja, merre folytassa útját, s bár eddig éppen szembejött, most az elinduló Szilveszter mellé szegődött, mondott valamit a virágokról, talán azt, hogy az imént sikerült lopnia valami ismeretlen sírról. Utcahossznyit mentek, közben Szilveszter minduntalan azt latolgatta, hogy vagy udvariasan le kell ráznia, vagy pedig meg kell invitálnia valahová. Egyikhez sem volt kedve, így hát az utóbbit választotta. Még egy utcányit sétáltak egymás mellett, betértek egy korán nyitó lokálba, és Szilveszternek fogalma sem volt, miről beszélgettek, csak megivott egy deci konyakot, és azon derült magában, hogy a leány krémesbélest kér ital helyett. Micsoda bakfisokat lök nekem a véleden, gondolta, már ismét az utcán, s nem tudta, mitévő legyen ezzel a jelenséggel itt, az oldalán, aki láthatólag megfeledkezett úticéljáról, karján még mindig a fagyos szegfűkkel követve őt, és nem lehetett egyáltalán sehogy sem viselkedni vele a mélyülő télutói délután nyurguló árnyai közepette, szava beleveszett az újraéledő utca zajegyvelegébe, s nem tudott másra gondolni mellette, mint arra, hogy hazaviszi és megtréfálja azokkal a most ébredező, metángázból éledő, viliódzó testű lila jaguárokkal, amelyeket még soha senkinek nem mutatott meg, mert igazából nem is tudta: vannak-e vagy csak neki jelennek meg. A délutáni hűvös metsző hidegbe fordult, a sétány fái hóval pompásan bevattázott karácsonyi díszletekként emlékek színjátékához álltak alkonyatba hanyadó hátteret, és Szilveszter erről vette észre, hogy lassan esteledik, s mintha az emlékképeket, halk, meg-megszakadó beszélgetésüket és a leány puha gesztusait sosem látta és hallotta volna valahol. Azt mondta:- Egyedül lakom. És azt hallotta:- Az jó. Ez volt az első válasz, mely el is érkezett hozzá, bepillantott a leány arcát homályba vonó csuklya alá, hogy lássa, mire számíthat. Nem látott semmit, mint általában az olyan nők 18
