Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2017. tavasz (3. évfolyam, 1. szám)
Szépirodalom
arcán, akik semmiről sem döntenek, mindent a férfitól várnak, mert képtelenek a döntésre, s akikről egy rövid találkozás után nem lehet tudni: nagyon tapasztaltak-e, vagy nagyon tapasztaladanok. Szilvesztert zavarba ejtették a csak homályosan kivehető vonások, meg az, hogy ezeket az ismeretien vonásokat látta már valahol, bár hiába próbálja fölidézni a helyet, mintha az a hely nem is létezett volna, csak az emléke élne megtévesztően, zavarba ejtően és kétségbe űzőn. Azt mondta:- Meghívom magamhoz. A leány azt felelte:- O, köszönöm. És Szilveszter ezek után már végképp nem tudta, miként is kell kezelnie a nőt, hogyan kell viszonyulnia hozzá.- Hová indult azokkal a virágokkal? - érdeklődött, hátha megtud valamit a leányról, ám az csak vállat vont.- O, valahová, talán nem érdekes - és a legközelebbi szemétiádához lépve belegyömöszölte az egész kosár szegfűt.- Miért? - kérdezte a váratlan cselekedettől hökkenten Szilveszter.- O, nem tudtam, hogy otthon, a lakásában szüksége van virágra is - mondta zavartan a leány.- Én sem tudtam - motyogta Szilveszter, aztán, mint akiben föltámadt valami mélyről ébredő védekezési reflex: - De hát miért jön velem? - kérdezte már-már nyersen. Az idegen nő megtorpant, tenyerét a csuklyája alá, a homlokára csúsztatta, mint aki nagyon gondolkodik valamin.- Azt hittem, meghívott - tagolta lassan, tétován. - Én csak azt hittem...- Azt hiszem, igaza van - tagolta Szilveszter is, lila jaguárjaira gondolt, s nevethetnékje támadt. - Furcsa - mondta aztán.- Furcsa - bólintott a leány. Szilveszter hazaúton csaknem végig hallgatott, nem volt olyan behízelgően bőbeszédű, mint amikor egy-két éjszakára szóló kalandjainak „tárgyát” édesgette magához. Ez itt más volt, és gyanús, mert nem tudta, milyen is tulajdonképpen. A harangszóra érkeztek meg Szilveszter lakásába. A templom harangja ott dongott a pici szobában, amelyet az esti város távoli fényei foltoztak színesre. Szilveszter villanyt gyújtott, aztán minden teketória nélkül hátratolta a leány csuklyáját, s az idegen egyáltalán nem lepődött meg a mozdulattól. Bronzszínű haja előrehullott, keretbe fogta diszkréten s mégis pikánsan szeplős, fitos orrú arcát, melyben világoszöld szemek fénylettek nyugodtan, bizalmasan és békésen. Szilveszter intett, vesse le a csuklyás kabátot, aztán kifordult a konyhába. Meggyújtotta a gázt, teavizet tett oda forrni, s közben kissé elidőzött a sötét helyiségben. Hiába várt, nem történt semmi, csak a gáz sziszegett megnyugtatóan, később a víz kezdett duruzsolni, s ő egyre hívott valamit, ami nem jelent meg. A konyhában nem történt semmi, s akkor eszébe jutott fura vendége. A leány kabátját kezéből a földre csüngetve állt a szoba közepén. Nem nézelődött, mint általában az új helyre érkező, magukra hagyott idegenek; csak állt ott, szemét a sarokba meresztette, türelme végtelennek tetszett. Alulról vékonyan volt öltözve, a 19
