Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2016. nyár (2. évfolyam, 2. szám)
Társművészetek
már szinte teljes színészévfolyamokat is, akiknek mesterségtanára volt az egyetemen. 1997-ig egy folyamatosan emelkedő, de még stagnáló periódusaiban is magas színvonalú műhelyről beszélhetünk, a ]j;ar király szatmári bemutatásával bezáróan. Egyetértek Kulcsár Edittel abban, hogy ez az előadás a Parászka nevével fémjelezhető korszak „utolsó nagy előadása volt”. Megjegyzem, egyben az első Parászka-előadás, amiről nekem már személyes emlékem van. Az előadás erejét, elementáris hatását híven tükrözi az a puszta tény, hogy még egy tizenegy éves gyerekre is úgy tudott hatni, hogy a mai napig hordozom magamban egyes jeleneteit. Nyilván túlzás volna azt mondanom, hogy akkor, ott teljesen megértettem, de az tény, hogy egyes alakításokra, mozzanatokra, képekre élénken emlékszem, nem utolsósorban a kisvárdai előadás hangulatára is. Mi történik ezután? Föltételezem, hogy Parászka ekkortól már a csíki színházalapításra készülhetett, legalábbis lélekben. Ez a repertoáron is érződött talán, mert azt hiszem, egészen más műsorpolitikára van szükség egy olyan városban történő színházalapításhoz, amelyben soha nem volt állandó színjátszás, mint egy ötven éves műhely fenntartásához, egy két évszázados színházi hagyományokkal rendelkező városban. Előbbi esetben a nézők jó értelemben vett „beszoktatása”, a színházba történő becsábítása a cél, lehetőleg népszerű műfajokkal és előadásokkal, míg utóbbi esetben egy valamelyest kikupálódott, vájtfülű közönségnek kellene újabb és újabb csemegével, kihívással előrukkolni. Hogy az előbbi program, amely ekkorra alighanem prioritást élvezhetett az igazgató stratégiai gondolkodásában, milyen jól sikerült, azt híven tükrözi a csíki színház mai nézettsége, erős bérletrendszere, amelyek révén minden kvantitatív mutató tekintetében közvetlenül a második helyen áll, a szatmári társulat mögött, olyan műhelyek nézettségét és bérletrendszerét is messze felülmúlva, túlszárnyalva, amelyek több évszázados színházi hagyományokkal rendelkező városokban működnek (beleértve a centrumokat is). Ez nem kis teljesítmény egy épphogy nagykorúvá vált, alig tizennyolc éves színháztól. A csíki stratégia automatikusan Szatmárra alkalmazva viszont nem biztos, hogy ugyanilyen mértékű telitalálat volt. Kíváncsi volnék arra, mit gondolsz a Parászka Miklós utáni korszakról? Erről már sokkal nehezebb beszélnem, mert hiányzik az a distancia, ami kellő mértékben objektíwé tudna tenni a kérdésben. A Parászka utáni igazgatók mindenükét jól ismertem, ismerem, többüket pelenkás korom óta, ráadásul időben a mához közeledve egyre közvedenebb elődeimről beszélhetünk, és bár, mint mondtam, megpróbálom most a teatrológus elemző nézőpontjából összegezni a társulat helyzetének történeti alakulását, ez egyre nehezebbé válik akkor, amikor olyan történéseket kellene külsőleg elemeznem, amelyeknek már részese voltam. József Attilával szólva a macska sem foghat egyszerre kint s bent egeret. A szakmai tekintet sem tud egyszerre belülről és kívülről vizsgálni valamit, nem beszélve arról, hogy nem is volna ez igazán etikus az én helyzetemben. Ettől függetlenül az időben hozzám közelebb álló elődeim munkáját is sokszor elemzem magamban, ahogy a sajátomat is, időről időre. Mivel én tényleg hiszek a gadameri tézisben, miszerint benne állunk a hagyományban, megpróbálom a társulatot is organikusan fejlődő közösségként szemlélni, amelynek saját, az elődeim munkásságából is eredeztethető hagyományai vannak. Arra próbálok figyelni, mi az, amiben egyikük vagy másikuk az én megítélésem szerint pozitív változást hozott, és ezeket megpróbálom fenntartani, kiegészítve a saját újí-83
